"Dann wird alles gut..."
(Tokio Hotel - Durch den Monsun)
Néha Isten fel akarja nyitni a szemünket...
Ha kell drasztikus lépéssel...
Néha minden csak egy pillanat műve...
"Erre mondják, vigyázz mit kívánsz!"
Nah és akkor eljött a csütörtök (szeptember 6) utolsó órája, tesi óra... Minden oké, csináltam rendre a feladatokat, mikor jött az indián szökdelés ... Jól akartam csinálni, tökéletesen, ahogy egy jó diák csinálja... Ez volt a baj, ugyanis egyik ugrásnál, mikor leérkeztem, egy reccsenést hallottam, majd előrehajoltam. Azt gondoltam, Mi történt? Miért dőltem előre? Nah, nyomás, csináljuk tovább. Ezután ráléptem a bal lábamra, majd a jobbra akartam, de annyira fájt, hogy levetettem magam a földre. Nem szoktam sírni, nah jó ritkán... (Gyerekkorom óta bennem volt, hogy nem szabad sírnom, erősnek kell lennem, én vagyok a legidősebb, hát viselkedjek is úgy)... Akkor zokogtam! Nem értettem mi van. Bal lábamat magam alá húztam és próbáltam elfojtani a sírásom.
"Nem lehetek gyenge! Én nem!"
Azt hitték, a bal lábam fáj, pedig nem! Az csak a támaszom volt. A jobb lábam fájt, amit enyhe spiccben egyenesen elfektettem. Nagyon fájt. A tanárnőm észre sem vette, a barátnőim vették észre, hogy valami nincs rendben, és a másik csoport tanárnője, Enikő tanárnő és ő is látott el. A tesitanárnőm aztán levitt a buszvégállomásra, mivel az igazgató úr szerint
"Nem indokolt a mentő hívása!"
Aztán onnan felszálltam a buszomra. A megállóban már anyu várt. Hazaugráltam anya segítségével. Otthon pihentem kicsit, majd megnéztem, hogy milyen sérülésem is lehet. Meg is találtam.
Elszakadt az Achilles-ínam...
Anyu kinevetett és leszidott, hogy ne szimuláljak, sőt ennek fejében még meg is rángatta a lábam ujját, amin csak röhögtem. Nem dagadt be a lábam és nem is kékült be.
Másnap megint nem tudtam talpra állni, így egy ismerősünk elvitt Dorogra, a sebészetre. Ott átküldtek a "röntgenbe" (az épületet csak így hívjuk), ahol ultrahanggal megnézték a szöveteket. Szép képek lettek. Ezzel felküldtek Esztergomba, ahol a Doki pattogott...
"Sürgősségivel kellett volna felküldeni!
Azonnal meg kellett volna operálni!"
De nem lehetett... Sürögtek-forogtak körülöttem a dokik és ápolók, hogy mindent megcsináljanak. EKG, vérvétel, röntgen gipsz. Levettek 3 egység vért tőlem, a szívemmel nem volt baj, a röntgenben kiderült, hogy a tüdőmmel sem. De olyan cikinek éreztem a szitut, félmeztelenül kellett lennem idegen FÉRFIAK előtt... Soha, senki nem látott még melltartó (bikinifelsőre gondolj! Nem mutogatom a melltartómat és a strandon is feszélyezve vagyok...) nélkül és most kétszer is le kellett vetkőznöm!
A gipszemet Alastor Moody csinálta, tök nagy arc volt. :D Azért neveztük el így anyuval mert így állt a szeme, de egy nagyon édi, mosolygós pali volt, de a nevét nem tudom...
Hétvégén ünnepeltük lányokkal az 5. szülinapunkat!
Éljen a TÜT! Tütűűűűűűűűűűűűűűűt!
"Ha 4-ből 3 alvadékos volt, akkor ennél már csak jobb lesz! Vigyük műteni!"
"Olyan erős ínai vannak, hogy nem tudtam átszúrni rajtuk. Nem tudom, hogyan szakadhatott el az Achillese."
"Úristen! Egy ilyen ember fog engem megműteni? Ki közlekedik ablakon? Mire való az ajtó?"
Beszélgettünk anyuval, h mi volt a műtőben, meg milyen jófej volt Mr. Humor Herold, aztán be-bealudtam. Meglátogatott aznap Ann is, aztán mikor elmentek, elsírtam magam. Egyedül hagytak az idegenekkel... Nem akarok itt maradni. Nem ehettem, nem ihattam és nem tudtam mozgatni a lábam. Éjfélre ment ki a zsibbadás a lábamból, pedig úgy volt, hogy 5-ig kimegy belőle... Jah. Utána végre ehettem. A gyomrom helyén egy óriási lyukat éreztem egész délután, mivel étlen, szomjan kellett aznap bemennem. Szörnyű volt.
Anyu minden nap bent volt aztán, reggel 9-től este 6-ig és egy járókerettel tudtam is közlekedni, szóval jó volt. Kedden (szeptember 11) találkoztunk Mr. Viccessel (bocsi a hülye neveket, de akkoris ilyen volt), aki azonnal...
"Sziaaa! Hát, hogy vagy? Nagyon ügyes voltál ám! Nah gyógyulgassál!"
"Olyan boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak!"
Otthon aztán mama egy kiadós finom ebéddel várt engem. Ám nem tudtam nagyon enni, ami anyut nagyon aggasztotta. Szerinte túl keveset ettem. Le is dobtam egy 5-öst szerintem, nem tudom pontosan, hogy mennyit, de a hasam laposabb. Anyu minden nap bead egy injekciót a Trombózis elkerülése végett, de fél beadni, mert szilvalila lett mindkét karom tőle. Aztán a hasamba kezdte adni, ami szintén belilult. Aztán észrevettük, hogy lesz benne egy kis buborék, ha elkezdi beadni nekem az a vackot, így mindig nézi, hogy meddig adta be. Amióta a buborék mindig a fecskendőben marad, azóta nem lilulok. A lábam egész idő nem fájt, csak egyszer, mikor elestem és beütöttem a sarkam. Hátul nem volt gipszem, csak elől.
Szeptember 21-én, pénteken, kivették a varratokat.
Nagyon féltem, hogy fájni fog, de nem fájt, csak az utolsó, mert az mélyebben volt a sebben. Visszakaptam ismét a spiccgipszet, amit Alastor Moody csinált és hazaküldtek.
Tegnap szeptember 28-án megkaptam a visszafeszítőgipszet.
Majdnem kaptam járót, de be volt dagadva a lábam. És elfelejtettem elkérni a gipszet. :( Kaptam egyet hátulról... Fájt, mikor a 10-20 fokos szögben álló lábamat 90 fokosba feszítette, de nem nyüszítettem .. Inkább Tokio Hotel - Redent és Totgeliebtet énekeltem, éppen ami eszembe jutott...
Tokio Hotel - Reden
Hallo, Du stehst in meinder Tür
Es ist sonst niemand hier, ausser Dir und mir
Komm doch erstmal rein, der Rest geht von allein
In Zimmer 483
Hier drinnen, ist niemals richtig Tag
Das Licht kommt aus der Minibar
Und morgens wirds hier auch nicht hell
Wilkommen im Hotel
[...]
Tokio Hotel - Totgeliebt
Ich halt den brief
In meiner kalten hand
Der letzte Satz war lang
Solang er noch brennt
Schau ich ihn an
Mit jeden Zeile
Stirbt ein Gefühl
Was bleibt ist Finsternis
Ein Schauer von Dir
Hilft nicht mehr viel
Es bringt mich um
Wir ham uns totgeliebt
Es bringt mich um
Weil unser Traum
In Trýmmern liegt
Die Welt soll schweigen
Und fýr immer einsam sein
Wir sind verloren
Auch wenn die Mýchte
Sich vereinen
Es ist vorbei
[...]
Drága osztályom és Drága barátaim!
Köszönöm, hogy vagytok nekem és köszönöm, hogy ennyire szerettek! Köszönöm a segítségeteket! Köszönök mindent!
Drága anyu, Drága mama, Drága Húgi
és te (mocsok) Drága öcsém!
Köszönöm, hogy mindenben mellettem álltok és ennyire szerettek!
Néha csak akkor vesszük észre, hogy milyen jó dolgok vannak az életünkben, mikor elvesztettük őket.
Hiába gyűlöljük a sulit vagy az osztálytársakat, rá kell jönnünk, mindenből ki tudjuk hozni a legjobbat, csak akarnunk kell!
Én megtanultam újra szeretni az iskolát, azt a sok nehéz házifeladatot, a szenvedést! És megtanultam újra hinni az emberekben!
Hála a balesetemnek...
Így néz ki a lábamon a varrat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése