Drachen

Sziasztok!

Hoztam nektek egy novellát, amit a http://write-it.gportal.hu/ versenyére írtam. 
Meg talán az újdonsült szerelmemnek és hercegemnek is! <3

Nah jó olvasást!

Drachen

Nem volt más választásom. Meg kellett tennem. Nem tudtam mik lesznek a következményei, nem láttam előre... Nem voltam jós.

Egy kis családi gazdaságunk volt, ahol lovakat is tartottunk és nyaranta vigyáztunk pár gyerekre, hogy a szüleik békében tölthessék a szabadságukat kettesben. Na mi pont ezekből a gyerekekből tudtunk megélni. Szép összeget kaptunk néhányuk után, de őszintén, meg is érdemeltük. Nagyon komisz kölyköket is ránk bíztak, sok el volt kényeztetve és egész álló nap csak nyafogott, mások bántották a lovakat, igaz velük nem sokat bíbelődtünk, azonnal hívtuk a szülőket, hogy legyenek szívesek haza vinni a porontyot.

Sajnálatos módon a nyaralók száma csökkent, így a világválság idejére és ráadásul a hosszú tél miatt a termés is rossz volt. A termést elpusztította a kései fagy, a legtöbb növény ki sem hajtott és az a kevés is, ami megmaradt, csenevész lett.

Éppen olyan kis gyengék, törékenyek, mint az a viharban született kiscsikó. Már délután látszott, hogy estére elszabadul a pokol. Sötét felhők gyülekeztek, az állatok egész nap nyugtalanok voltak, érezték, hogy nagy vihar jön.

- Nah, jó' van, öreglyány, minden rendben lesz! - paskolta meg apám Lady farát. Igen, apám kicsit másképp ejtette a szavakat, a városi népek furcsának is találták emiatt.

- Nos? - kérdezte anyám

- Pár nap múva elleni fog – válaszolta.

Én a kutyákkal játszottam, mikor elkaptam ezt a kis beszélgetést. 15 éves voltam, mindig a megérzéseimre hagyatkoztam és úgy éreztem, ebben most apámnak nincs igaza. Tudtam, hogy hamarabb születik meg a kicsi, bár nem gondoltam volna, hogy ennyivel hamarabb.

Késő éjjel volt már és csaknem mindenki aludt, én nem tudtam. Nem a vihar miatt. Sosem féltem tőle, mert úgy gondoltam, mindenez csak Isten büntetése és amennyire tudtam, megpróbáltam becsületes maradni. Igaz, ezt nem olyan nehéz elvárni egy 15 éves backfischtől. Csak ültem az ágyamban, de csak nem akaródzott jönni az álom. Valami erő nem hagyta, nem akarta, hogy elmulasszam az eseményt.

Az ablakomhoz sétáltam és néztem a kopogó esőt és a koromsötét éjt. Hirtelen villám csapott a közeli hegy öreg tölgyébe, ami magasra törő lángokkal égett, majd ezt követően hallani lehetett a mennydörgést és benne egy ló nyerítését. Azonnal átrohantam a szüleimhez. Nem azért mert féltem... Oh, neeem... Egy hang bennem azt súgta, ébresszem fel őket. Rázogattam, szólongattam őket, mire aztán apám nagy nehezen kinyitotta a szemét és felkapcsolta a villanyt.

- Lina?! Miért nem alszol? Éjfél is elmút! - morogta a vekkerre pillantva. - Nya, iszkolj ajudnyi! - motyogta, miközben visszadőlt a párnájára.

- Apa, nézzük meg a lovakat! Kérlek! Az egyik nyerített! - keltegettem.

- Nyerített? Biztos csak álmodtad! Megijesztett a villámlás és felkeltél... - magyarázta, akár egy óvodásnak.

- Johnny, a lányunk sosem félt a villámlástól, sem a vihartól! - ült fel anyám. - Nézzük meg a lovakat! - hálóköntösben és gumicsizmában rohantunk ki az istállóba, ahol a vemhes kanca éppen elfeküdt.

Mikor odaértünk, felállt, aztán láttuk, hogy izzad az állat nyaka. Apám telefonált az állatorvosnak, de nem jött ki az időre való tekintettel... Szép kis szakember... Anyu bezavart, de inkább ott maradtam, és figyeltem. Nem telt bele negyed órába és a kiscsikó megszületett. Esetlen volt a gyenge kis lábacskáival, és aprócska testével. Megpróbált felállni és lépkedni, de nem sokáig jutott el. Apám megrázta a fejét.

- Nem fog megmaradni – mondta lemondóan.

- Papus, még csak most született! Ne mondj ilyet! Főleg ne a gyerek előtt!

- Nem adsz, neki nevet? - nézett rám apám.

Nem akartam azzal kezdeni, hogy nem vagyok már kiskölyök, aki nem érti, mi a halál és nem képes felfogni dolgokat, így elkezdtem gondolkodni. Hittem a névmágiában és a csöppségben is, így valami erős neven törtem a fejemet, ami erőt adhat neki. Szerettem a német nyelvet és a mágikus lényeket, és ebből a kettőből született meg a kis szélvész neve.

- Drachen!

- Drachen? Hát ez honnan gyűtt? - nevetett apám és a csenevész állatra nézett, amint kitartóan próbálkozott.

- Német szó és azt jelenti Sárkány.

A kiscsikó az évek folytán felnőtt és egy gyönyörű éjfekete kanca lett belőle, aki csak engem tűrt meg a hátán. Az egyetlen embert, aki hitt benne. A tanyára látogató suhancoknak nem tetszett a Drachen név. Nem is értették és talán kicsit furcsa volt az ejtése is. Igazából ez nem igazán érdekelt, mivel én tudtam, mire képes ez az állat.

Akkor még minden jó volt. Nem engedhettünk meg magunknak mindent, de legalább boldogok voltunk, mígnem a bank levelet nem küldött. A rossz termés és a forgalom csökkenése miatt nem tudtuk fizetni a kölcsönt és megfenyegettek minket, hogy elárverezik a farmot. El akarták venni az életünket és ezt nem hagyhattam, hát versenyezni kezdtem.

Hónapokon át edzettünk és gyakoroltunk, hogy a legjobbak legyünk. Nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. Drachen gyors volt, rettentően gyors és vad, az utóbbi miatt nem lehetett őt eladni. Megkönnyebbültem, mikor senki sem akarta megvenni, de azért az otthonomat sem szívesen vesztettem volna el.

Szerencsére a közelünkben mindig volt valami lovas rendezvény, ami kezdetben elégnek bizonyult, de a farm megmentése komolyabb megmérettetéseket követelt. Apámmal átnéztük az összes versenyt amit Virginiában rendeztek, ezeket pedig a falon egy hatalmas térképen be is jelöltük különböző színű gombostűkkel. A legbiztosabb forrást választottuk, a fekete tűket, amivel a legnagyobbat lehetett kaszálni és minden fordulón az első három kapott némi pénzt.

Aztán elérkezett az indulás napja. A családunknak volt egy idős 1967-es VolksWagen Bullija, amit kicsit átalakítottunk, így lett egy lakóautóm. Erre kötöttük rá Drachen szállítókocsiját és már készen is álltunk, hogy belevágjunk a „nagy kalandba”.

Egy napra voltam a várostól, ahol az első fordulót tartották, mikor a kocsi elkezdett alattam rázkódni, majd egy adag füstöt kilökve lefulladt. A telefonom is persze pont akkor mondta be az unalmast, így autómentőt sem hívhattam.

- Menj a pokolba! - csaptam a kormányra mérgemben.

Közeledett az este, de én még mindig csak bütyköltem, a többi sofőr meg nem hogy megállt volna segíteni, rám dudáltak, füttyögtek és mint akik jól végezték dolgukat tovább hajtottak.

Már 11 óra tájt járhatott és mindent beborított már a sötétség, mikor egy fekete Audi húzott el mellettem.

- Úgy is van! Hagyj itt! Nevess csak ki egy lerobbant nőt! - morogtam könyékig elmerülve az olajban.

- Nem állt szándékomban! - hallottam meg egy kellemes férfihangot. - Segíthetek?

Nagyon hülyén éreztem magam.

- Azt megköszönném! - pirultam el lányos zavaromban.

Nagyon helyes volt a megmentőm. Rövid, fekete hajú, úgy 190 cm magas, egyenes orrú és zöld szemű álompasi tornyosult fölém. Inge alatt látszódott széles válla, izmos karja és kidolgozott felsőteste. Pár percig bütykölt, majd felsóhajtott.

- Hát ezt nem tudom megcsinálni... De ha gondolod, elviszlek... - ennél a mondatnál megijedtem. Féltem, hogy talán meg akar erőszakolni. Fizikailag képes lett volna rá, sötét volt és segítséget sem várhattam sehonnan...

- Köszönöm, de nem szeretném itt hagyni a lovamat.

- Csak nem a versenyre készült?

- De, oda. Indulni szeretnék a versenyen.

- Akkor kérjünk segítséget telefonon - mosolygott.

Követte az utasításokat és a motor pár pillanat múlva életre kelt. Nem győztem hálálkodni, mire csak annyit mondott, hogy nyerjem meg ezt a fordulót.

Délelőtt kezdődött a rendezvény, mivel rengeteg jelentkező akadt. A bírák között volt Jessie Smith is, aki egy híres lovas volt, legalábbis mifelénk. Mindenki már zsoké felszerelésben rohangált, még azok is akikre csak délután került sor. Én rövid farmerben, ingben, csizmában és kalapban futottam pár kört. Egy füttyszót hallottam a kerítés felől.

- A versenyen is ilyen dögös szerelésben fogod megülni azt az állatot? - kérdezte az előző esti megmentőm.

- Hajhó! - köszöntem. - Nem valószínű, mivel a díjugratásra jelentkeztem.

- Ne már! Miért nem a rodeóra?

- Mert már így is kiröhögtek. Túl sok a férfi! - nem sok versenyen vettem eddig részt, legalábbis ennyire távol még sosem kerültem az otthonomtól. Érthető volt, hogy kezdőnek néztek.

- És ha mindkettőn indulnál?

- Őt nem tudnám legyőzni! - böktem állammal a helyi bajnok felé.

- Oh, a rodeós bajnok! Nagyképű liba! Levered, ebben biztos vagyok! - nevetett. - Amúgy meg már késő... Beneveztelek!

- Hogy mit csináltál?

- Szenzáció vagy, kiscsillag, már most! 20 perc múlva ti jöttök! Ne öltözz át! - forrt a vérem.

Ezt meg hogy képzelte? Oké, hogy vidéki vagyok, de az még nem indok arra, hogy benevezzen egy olyan versenyre, amit minden valószínűség szerint elvesztek...

Drachen prüszkölt egyet, érezte a dühömet, de megpaskoltam a nyakát. Eldöntöttem, hogy mindkettőt megnyerjük, ha törik, ha szakad. Felvettem egy hosszú nadrágot, hogyha leesnék a lóról, legalább valamilyen szinten megvédve legyek a súrlódástól.

A rodeón a női szám a hordólovaglás volt, ami annyit takart, hogy különböző alakzatokba lerakott hordókat kellett körüllovagolni a lehető leggyorsabban. Féltem, hogy nem leszünk elég ügyesek, hiszen az ellenfeleim mind gyakorlott és jártas volt ebben a számban, én ellenben egy zöldfülű, akit két pillanat alatt maguk mögé utasíthatnak. Gyakran az első három helyezett között is csak századmásodpercek voltak. És akkor jön egy ilyen tapasztalatlan kis suhanc, akin csak nevetni lehet.

Ám a szerencse mellém szegődött, de nem gondoltam volna, hogy egy férfi képében fog, akit Christiannek hívnak... Aznap szép pontokat szereztem és úgy éreztem mindkét bajnokságon sikeresen keresztül fogok menni. És a számításaim beváltak. A fordulókon mindig a dobogósok között voltam, így remény újra feléledt bennem, hogy sikerülhet megmentenem a tanyánkat.

Chris folyton a nyomomban volt, de nem értettem miért. Nagyon tetszett, helyes volt és kedves. Egyáltalán nem hasonlított a többi korabeli férfira, talán pont ezért lettem belé szerelmes. Igaz, ezt még magamnak sem mertem bevallani, nem hogy neki. Menekültem előle és a saját érzéseim elől, de nem bujkálhattam örökké... Elé kellett állnom és hogy őszinte legyek, életemben nem találkoztam ilyen úriemberrel. Kellemes napokat töltöttünk el együtt és ami a legfurcsább volt, segített a ló körüli munkákban. Bár mind a mai napig nem tudom, hogy mit keresett egy ilyen jól öltözött idegen egy rodeón... Úgy kilógott a sorból, a nők mégis bolondultak érte.

Talán ő volt az egyik oka a versenyen elért eredményeimnek és a boldogságomnak, de tény, hogy kiállt mellettem és esténkén fáradtan, de annál boldogabban bújtam a karjaiba. Éreztem a belőle áradó odaadást és szeretetet. Színt vitt az életembe és ezért hálás voltam neki. Ha ismerőssel találkoztunk út közben, az megjegyezte, hogy mennyire megváltoztam, és hogy sugárzok. Véleményem szerint nem nehéz egy félisten mellett és sikereket halmozva vidámnak lenni és folyton mosolyogni. Sajnáltam kicsit őket, hiszen én a felhők felett repkedtem, míg ők a porban fetrengtek és szenvedtek, de úgy éreztem, ezt már megérdemeltem a sok szenvedésért, amit kiálltam.

A sikereinknek köszönhetően már nem csak a lovamat, de engem is Drachennek kezdtek hívni. Kitartóak és kemények voltunk, pedig nem sokat sikerült aludnom abban az időben, de célom volt és harcolnom kellett érte, nem adhattam fel.

* * *

Nem akartam elhinni, hogy karnyújtásnyira vagyok a győzelemtől. Az egész olyan volt, akár egy álom. Minden rendben ment, tudtam, hogy nagy esélyem van. Ott álltam felkészülten, az indulásra várva, a szívem pedig a torkomban dobogott. Már szinte nem is hallottam a tömeg kiáltásait, csak úgy, mint háttérzajt. Drachen légzését és a saját szívem minden egyes nyugodt dobbanása azonban a háromszorosára erősödött. Elindítottak.

A pálya elején könnyedén átszáguldottunk, ám a következő hordóhoz érve, éreztem, hogy valami nem stimmel. Nehezebben tudtam irányítani a lovat, keményebben kellett fognom a gyeplőt, erősen húzni, hogy érezze az állat, mit is akarok. Úgy döntöttem inkább a nyeregbe kapaszkodva a testsúlyomat a megfelelő oldalra helyezve fogom irányítani és bevált. Nem tudtam pontosan milyen időt futottunk, mert mérgemben azonnal kivágtáztam az arénából. Ahogy leállítottam a kancámat, azonnal megnéztem mi lehetett a gond. A ló megrázta a fejét és a kantár leesett a földre. Felemeltem és láttam, hogy a pofaszíj el lett vágva, szóval valaki ellenem áskálódott...

Bent a tömeg felmorajlott. A bemondó kihirdette a győztest, de nem hallottam ki az. Chris mosolyogva sétált felém és átölelt.

- Gratulálok! - adott egy csókot a számra. Felhúztam a szemöldököm, mert nem értettem miről beszél. Biztos voltam benne, hogy a legrosszabb időt futottam és az az idegesítő Jessie nyerte meg a rodeót. - Megnyerted, szívem! Te nyertél!

- Micsoda? - lepődtem meg. Visszavezettem Drachent a pályára, ahol ováció fogadott.

Sikerült megszereznem a pénzt, hogy kihúzzam a családomat a bajból, ráadásul magasabb összeg volt a nyeremény a rodeón, mint a díjugratáson, szóval bőven elég volt arra, hogy az adósságainkat rendezzük és egy ideig ne fájjon a fejünk a számlák és a költségek miatt.

Másnap volt a díjugratás utolsó fordulója és a pontjaim alapján itt is esélyes voltam az első helyre. Minden rendben ment, sok pontot kaptam, ám mikor mentünk ki a pályáról, a kancám megijedt egy kígyótól, felágaskodott, leestem és ideges ugrándozása áldozatává váltam. Párszor rám taposott és pillanatok alatt elsötétült előttem a világ.

* * *

A kórházban órákon át küzdöttek a lányért, végül sikeresen végződött a műtét. Christian értesítette a családot a történtekről, akik amilyen gyorsan csak tudtak elmentek élet és halál között lebegő lányukhoz. A fiú összetörten ült a folyosón, szinte alig tudta felfogni mi történt. Mérges volt az állatra. Agyon akarta lőni a történtek után, de nem tudta megtenni, azokra zöld szemekre gondolt, amivel Lina nézne rá, mikor felébred.

Az orvos perceken belül tájékoztatta a remegő hozzátartozókat.

- Kómában tartjuk Ms. Blacket, mivel nagyon súlyosak a sérülései. Nem szeretnénk felesleges szenvedésnek kitenni. Ugyanakkor nem sok esélyét látjuk a hölgy felépülésére.

- Meg fog halni, doktor úr? - kérdezte könnyes szemmel Mrs. Black.

- Sajnos azt kell mondanom, igen. Ha mégsem, akkor kínokkal teli élete lesz.

Mr. Black, akit mindenki kemény és mogorva embernek ismert, magához ölelte feleségét és sírva fakadt. Christian lelkét pedig darabokra szaggatták az orvos szavai. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik, szerette volna, ha ez az egész csak egy bizarr tréfa vagy egy rettenetes rémálom.

- Bemehetünk hozzá? - törölgette a könnyeit az nő.

- Természetesen, köszönjenek el tőle. Viszontlátásra! - sétált el a doktor.

Bementek a fehér, klór és fertőtlenítőszagú szobába, ahol a lány feküdt. Lélegeztető gépen volt és egy fiatal nővér éppen akkor cserélte ki az infúziót, ahogy csatlakoztatta a Branülhöz, az átlátszó folyadék átváltott vörösbe. A fiatal férfi nem bírta az ilyen dolgokat és ahogy meglátta, amint Lina vére lassan elszínezi a tasak tartalmát, felkavarodott a gyomra és úgy érezte mintha ki akarnák tépni a szívét. A kedvese látványa csak rontott a helyzeten, ahogy ott feküdt a testéből kilógó csövekkel, sápadtan, szinte élettelenül. Vérzett a férfi szíve, látni akarta a szelíd mosolyát, amit annyira szeretett, hallani a kedves szavait, amivel mindig felvidította vagy megvigasztalta, hiányoztak neki a finom, ártatlan érintések, a simogatás és amit legjobban hiányolt, az a szeme csillogása volt, ahogy felnézett rá és látta, hogy boldog, még ha súlyos terhet is cipelt a törékeny kis vállain.

Leroskadt egy székre és óvatosan megfogta kedvese kezét. A lány apja a vállára tette a kezét és kicsit megszorította, hogy erőt öntsön belé és talán saját magába is. A szülők nem akarták elhinni, hogy mindent elveszítettek, a farmot is és a lányukat is...

- Lelőtted a lovat? - kérdezte a férfi végül.

- Nem... Lina szerette és nem tudtam megtenni... - motyogta. - A rodeón csodásan teljesítettek, meg is nyerték. Olyan boldog volt. Látnia kellett volna.

- Indult a rodeón? És megnyerte? - kérdezte meglepve a férfi.

- Igen. De valaki nagyon áskálódott ellene. A kantárt elvágták, nem akarták az aréna közelébe engedni és így tovább. Nagyon jó volt és irigykedtek rá. Drachent is meg akarták venni tőle...

- Szóval ez sem véletlenül történt...Legalább a farmot sikerült megmentenie... - motyogta a nő, majd elsírta magát. Végigsimított a gyermeke kezén, majd elköszöntek Christől és a kancával haza indultak.

Hiába volt a szobában világos a fiú úgy érezte az egész világ sötét és komor. A bútorok fehérek voltak, ennek ellenére őt a feketeség vette körül, amiből nem lehetett kiszabadulni. Mardosta a szívét a fájdalom és magány. Tudta nem talál még egy ilyen lányt, akit ennyire fog szeretni és aki ilyen szerelmes lesz belé. Éjt nappallá téve ült Lina mellett, kapaszkodva az utolsó kis darabkájába, ami megmaradt belőle. Nem tudta elengedni, túl nehéz volt és túl fájdalmas.

Pár héttel később a beteget le akarták kapcsolni a gépekről, de ekkor észrevettek valami hihetetlen dolgot... A lány kezdett rendbe jönni, a szervei szép lassan regenerálódtak. Azt sugdosták, hogy hatalmas élni akarás van benne. De mi van ha tévednek? Ha egy hatalmas erő segítette túl a krízisen? Mi van ha a fiatal férfi jelenléte mentette meg a haláltól, a férfi hite és kitartása? Csodával határos? Meglehet. Azonban Ms. Blacket nem sokkal később felébresztették a kómából.

* * *

Egy fehér, kórház szagú szobában keltem. Nem tudtam, hol vagyok és mit keresek itt, de mikor oldalra pillantottam, megláttam egy számomra oly kedves személy nyúzott arcát. Finoman megsimogattam, mire ijedten felkapta a fejét. Mikor újra egymás szemébe nézhettünk, megállt az idő. Tudtuk mi ketten mindent képesek leszünk megtenni és átvészelni … Együtt.

Remélem tetszett! 

Vasárnap feltehetőleg hozok valamit...

Sziasztok!