Haláltánc - 2. rész

Üdv mindenki!

Újra itt vagyok, hogy megörvendeztesselek benneteket egy kis résszel. Remélem tetszeni fog és végre olvashatok egy-két rövidke kommentet. Igazán érdekelne a véleményetek és sajnálom, hogy eddig nem nagyon aktivizáltátok magatokat...

És most nem hozok részt a 2600 látogató meglétekor...
Bocsi, de sűrű lesz a hetem és talán jövő hét végén még rakok  valamit...
De nem ígérek semmit!

Nem húzom az időt...

Jó olvasást!

Haláltánc - 2. rész

Első edzés

Reggel 2 órával hamarabb a stúdióban voltam és kicsit gyakoroltam a lépéseket. Zenét is kapcsoltam és életemben először teljesen átadtam magamat az érzéseimnek.

1 óra múltával az ajtó kinyílt, de én háttal álltam neki és a tükörnek is és még csak nem is hallottam, hogy bejött volna valaki, ám az illető elkapta a kezemet és magához rántott, persze nem durván, csak úgy, mint a táncban szokás. Georg volt az.

- Szép jó reggelt! Nélkülem gyakorolsz te kis önző?! - mosolygott.

- Szia Georg! - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Nem jöttél korán?

- És te? Vasárnap reggel van, drága szívem! - mosolygott még szélesebben.

Imádtam, hogy mindenki drágájának vagy szívecskéjének szólított... Mintha nem lett volna nevem...

- Nem szeretek késni és már amúgy is nagyon izgatott vagyok! - válaszolt végül a kérdésemre.

- Tudod, a tegnapi eseménysorozat kicsit kikészített. Nehezen tudtam aludni és úgy döntöttem, hamarabb bejövök, még ha vasárnap reggel is van és mindenki hülyének is néz... - válaszoltam.

- Miért? Mi történt tegnap, ami nem hagyott aludni? - érdeklődött. Láttam rajta, hogy tényleg tudni szeretné, mi nem hagyott aludni.

- A főnök megbántott és nyilvánosan megalázott. De te is hallhattad!

- Igen, emlékszem rá! Bunkó paraszt az az ember, ne foglalkozz vele! Pénzéhes gyökér... Nem jó, hogy ilyen idióták miatt nem alszol! - döntött hátra.

Meglepődtem milyen jól táncolt. Mintha maga is versenytáncos lett volna, pedig azt biztosan tudtam, hogy az nem volt.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen jó táncost kapok partneremnek! - mosolyogtam. Sikeresen eltereltem a témát.

- Köszönöm a bókot! - húzott szorosabban magához.

- Én pedig azt köszönöm, hogy megmentettél a munkanélküliségtől! - néztem mélyen a szemébe. Azok a gyönyörű, tiszta zöld szemek szinte hipnotizáltak. Nem is tudtam mit csinálok, csak csináltam, miközben végig az íriszét bámultam.

Újabb óra telt el, mire megjelentek a többiek is és kapásból kamerát nyomtak a képünkbe. Herr Marks, a show managere és nagyfőnöke kihúzott egy cetlit egy nagy átlátszó üvegbödönből. Ekkor én elbújtam Georg széles háta mögé. A papírkán az állt: Cha-Cha-Cha. Azt gondoltam, valami egyszerűbbel kezdünk, mondjuk keringővel, erre kihúzták a cha-cha-chát. Azon gondolkodtam, hogy fogom én megtanítani a partneremet pont erre... Még a műsor történelmében sosem táncoltam, sőt még kezdővel sem.

Bementünk az egyik kis terembe és neki is láttam az alaplépések betanításának, csak előtte lefektettem néhány alapszabályt.

- Na akkor figyelj! Tánc közben sosem nézheted a lábadat! Kivétel ez alól persze az a nap, amikor az alapokat vesszük, bár pont erre való a tükör... - mondtam.

- Rendben, ez menni fog! - vigyorgott. Szép fogai voltak... Gyorsan elhessentettem ezt a gondolatot és visszavettem a szigorú arckifejezésemet.

- A következő... - indultam el felé - Elvárom, hogy te vezess! Te vagy a férfi, szóval embereld meg magad és irányíts! - böktem meg a mellkasát.

- Aucs! Azért lehetnél picit finomabb... Nem ártottam neked semmit - sipákolt.

- Nincs nyafogás! Mi vagy te? Talán egy szőke hajú copfos kislány?

- Nem!

- Akkor ne nyávogj!

- Jól van már! Inkább kezdjük! - morogta.

Éppen az alaplépéseket tanítottam neki, mikor a híradó egyik riportere stábostul beállított. Pedig Georg éppen kezdett ráérezni a ritmusra.

Persze, mint megannyi évadban, most is fényeztem a partnerem, hátha elnyerem egy-két néző szívét. Már 5 perce beszélhettem, mikor észrevettem, hogy Georgról áradozok. A riporter ennek csak örült, hiszen több anyaga lett és míg én a számat téptem, elveszhetett a kebleim fixírozásában anélkül, hogy rosszalló pillantást vetettem volna rá. Meg ezt megtette helyettem a basszeros.

- Lenne olyan kedves és abbahagyná a hölgy mellének bámulását? Már engem zavar!

- De én nem is... - kezdett volna védekezni.

- Legalább ne hazudjon! Vallja be és kérjen bocsánatot! Így a legtisztább! - vágott a riporter szavába a zenész.

Az operatőr és a társai kínosan fészkelődni kezdtek. Persze ezek után nem mert egyikőjük sem rám nézni.

Georg következett és nagyon megdöbbentem. Jókat mondott rólam. Nem azt, hogy mekkora rabszolgahajcsár vagyok és nem csak olyanokat, hogy „csinos” és „megdöngetném”, mint az eddigi partnereim. És mindennek fejébe még azt tudta, melyik évadban, melyik részben, mit, kivel és hogyan táncoltam. Sőt talán még az értékelésekre is emlékezett. Kicsit furcsálltam a dolgot, de annyiban hagytam.

Szerencsére hamar megvoltunk és a sok idióta úgy startolt ki az edzőteremből, mintha puskából lőtték volna ki őket. Kemény menet volt, de Georg megvédett, így gondoltam, nem leszek olyan zsarnokoskodó vele és kicsit türelmesebben fogok hozzáállni, bár azt tudtam, hogy a ritmusérzékével nem lesz probléma.

Nem is volt és gyorsan tanult, abszolút fogékony volt az ilyen dolgokra, ezért könnyű volt vele együtt dolgozni. Kivétel az volt, mikor mindenből viccet csinált, amitől persze ideges lettem, mert nem haladtunk. Ennek ellenére már aznap elsajátította az alapokat és ebből tudtam, hogy a koreográfiával sem lesznek problémák.

- Georg, meg szeretném köszönni, amit délelőtt tettél! - mondtam.

- Nincs mit! Nem szeretem, ha szemtelenkednek a környezetemben tartózkodó hölgyekkel. Persze a csinos nőket minden normális férfi szemügyre veszi, de a pimaszságnak is van határa!

- Van, aki nem tudja, hol a határ - mosolyogtam rá.

- Sajnos elég sokan!

- Nah jól van, azt hiszem mára végeztünk, későre jár! - néztem fel az órára, ami 7-et mutatott.

- Fiatal még az este! - állt fel a padlóról.

- Mi az? Nem kínoztalak meg eléggé? - vigyorogtam gonoszan.

- Nagy rabszolgahajcsár nevében állsz és ahhoz képest ez gyenge volt!

- Tartogatom a kegyetlenségemet holnapra - fordultam meg és kiindultam a teremből - Holnap 7 órakor kezdünk! Ne késs! - jelentettem be, miközben hátra sem nézve haladtam tovább az ajtó felé.

- Oké! Szia! - kiáltott utánam.

- Jó éjt! Aludd ki magad! - léptem ki a folyosóra.

Minden csöndes volt és kihalt. Az orromig sem láttam a koromsötétben. Furcsálltam, hogy nem égnek a lámpák és még a termekből sem szűrődött ki semmi fény, de még zene sem, azaz már mindenki végzett arra a napra.

Elővettem a telefonomat és megnéztem a kijelzőn az időt. 9 óra is elmúlt már.

- Remek! Megállt az óra! - pufogtam. - Nem csoda, hogy senki sincs itt...

A hangom betöltötte az üresen kongó folyosót.

Mobilommal világítva szép lassan elindultam a kijárat felé. Az volt a szerencsém, hogy ismertem az épület minden apró zugát, mivel azzal a kevéske fénnyel nem igazán sikerült volna kijutnom. Lépteim hangja visszaverődött a falakról.

- Hogy neked még a lépéseid is milyen dallamosak... - fogta meg a vállamat, mire összerezzentem.

- Uramisten! Meg akarsz ölni? - kaptam a szívemhez.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni! - nézett rám bocsánatkérően.

- Hát pedig sikerült! - morogtam. Utáltam, ha gyengének látnak, hiszen egy kemény nő voltam, aki önerőből valósította meg álmait.

Rajtam senki ne merjen szánakozni!

- Jóvá szeretném tenni... Haza kísérhetlek? - kérdezte legmegnyerőbb mosolyával.

- Elég messze lakok innen... - kezdtem hárítani.

- Hazaviszlek! - válaszolta barátságosan.

- Kocsival vagyok! - vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Óh – sóhajtott fel szomorúan és arcára kiült a csalódottság.

Megsajnáltam. Olyan bánatosan tudott nézni, akár egy kiskutya, akit kiraktak az út szélére.

- Majd talán legközelebb! - simogattam meg a karját és biztatóan mosolyogtam rá.

- Rendben – csillant fel a szeme.

Nem tudom mi üthetett belém, de nagy hatással volt rám ez az alak. Nem értettem semmit. A viselkedése, a szavai és a mozdulatai is olyan furcsák voltak. Olyan érzésem volt, hogy a vesémbe lát. Ez az érzés nagyon nem tetszett. Nem akartam egy hímnemű közelében sem kellemetlenül érezni magam, nem akartam, hogy kiismerjen. Szerettem a kis titkaimat és azt a titokzatos aurát, ami engem körbevett és megbabonázta a másik nem képviselőit. Én voltam az a trófea, akit mindenki meg akart szerezni, de senkinek sem sikerült. Én voltam a jéghercegnő. Erre megjelenik ez az alak és a feje tetejére állítja a világom.

- Jó éjt! - indultam el az autóm felé.

- Jó éjt! - mosolygott.

Megvárta, míg beültem az autómba és kihajtottam az útra, aztán ő is beszállt az övébe. Nem értettem, mit nézett rajtam ennyire, vagy hogy egyáltalán miért csinált úgy, mintha kötelessége lett volna engem megóvni mindentől. Tudtommal nem volt testőr és ha az is lett volna, nem béreltem fel, hogy mindenhova kövessen. Idegesített kicsit. Szerettem egyedül lenni és ő korlátozott a szabadságomban.

Idegesen doboltam a kormányon, miközben hallgattam a rádióban az egyik kedvenc számomat. Lassan kezdett elillanni a dühöm és ingerültségem. A zene, a tánc és az éneklés általában megnyugtatott. Hangosan dúdoltam és percekkel később szomorúan konstatáltam, hogy már rég nem az megy, hanem valami egészen más. Mikor meghallottam az énekes hangját, kis híján kiugrottam a kocsiból.

- Na ne! Hozzátok most rohadtul nincs kedvem! - nyomkodtam mérgesen a gombokat. - Ma már kellőképpen az agyamra ment a haverod, szóval kussoljál be Bill! - üvöltöztem a fejemet fogva az apró készülékkel. Végre mutatóujjammal sikerült eltalálnom az egyik gombot és végre elhallgatott a bömbölő bestia.

Nagyot sóhajtva meredtem újra az útra, ami éppen olyan kihalt volt, mint az épület, ahonnan elindultam.

Mit vártam volna vasárnap éjjel? Hétfőn reggel mindenki, legalábbis a normális emberek, munkába mennek, a gyerekek meg iskolába. Bizonyára az egész város alszik. Csak én vagyok ilyen hülye, hogy 9-kor menjek haza...

Leparkoltam a kis Volkswagen bogaramat a panellakásom előtt, majd fáradtan rádőltem a kormányra és fejemmel eltaláltam a dudát, minek hangjától úgy megijedtem, hogy bevertem a fejemet a kocsi tetejébe. Reménykedtem, hogy másokat nem ébresztettem fel a kis akciómmal, mivel magamat viszont sikerült. A fejemet fájlalva, káromkodva mentem fel az emeleti kis lakásomba. 

Odabent a béke és a nyugalom várt. Végre megint csend volt. Fáradtan rogytam le az ágyamra, majd elfeküdtem rajta, azonban valami nyomni kezdte a hátamat. A takaró alól AZT a karkötőt vettem ki.

- Hát te mit keresel itt? - lepődtem meg.

Úgy emlékeztem, hogy a fiókomba raktam és nem tudtam felfogni, hogyan kerülhetett a paplanom alá. Vállrándítva visszaraktam a helyére a levél mellé, majd bevonszoltam magam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Vizes hajjal feküdtem be a pihe-puha párnáim közé és szinte azonnal elnyomott az álom.

Mit gondoltok, miért védi ennyire Georg Ginát? Van valami komolyabb oka vagy csak kötelességének érzi?

Hogy került az ágyba a kis ékszer? Ki tette oda?

Minden kiderül a folytatásban...

Ennyi voltam mára!

Szép napot!