Angel From The Hell - 41. rész

Sziasztok!

Újra itt vagyok... Tudom, megint nem volt rész egy ideje, de nagyon leköt egy úriember!

Remélem megbocsátjátok ezt nekem... :D

Sajnos olyan hosszúra sikeredett a randi leírása, hogy azt egy élménybeszámoló formájában fogom közzé tenni... :D

Nah jó olvasást!

Részhez ajánlott zene: Skillet - Salvation

41. rész – Rémséges gyógyulás

Egy nagy levegővétellel keltem. Adam Kezéből kiesett egy kés. A csuklója a csontig át volt vágva, az arca véres volt, a szemeiben a döbbenet és a riadtság tükröződött.

- Adam! - hörögtem.

- Rory! De... De... Úgy örülök! Azt hittem meghaltál! - ölelt magához.

- Ad... Adam! - mutogattam fuldokolva a torkomra.

- Úristen, persze! Szólok valakinek! - mondta zavartan.

- Már nem kell! Itt van Antonia - jelent meg az ajtóban Bill mögötte az igazgatónővel.

- Mi történt? - kérdezte Antonia.

- Az a szemétláda Dwayne... - morogta Adam és ép kezével beleütött egyet a falba, amiben ezáltal egy méretes lyuk keletkezett.

- Jó, Adam, higgadj le! Aurora már biztonságban van! És azonnal menj le az orvosiba! A kezedet be kell kötni! - fogta meg a fiú vállát a nő.

- Csak akkor leszek nyugodt, ha az a mocskos féreg az életéért könyörögve kileheli a lelkét! - kiáltotta dühösen és kirohant a szobából, Bill pedig utána.

- Nah jó! Ezt majd Bill megoldja! Mutasd hol a gond? - a nyakamra mutattam. Megnézte a sebet és megrázta a fejét. - Téged aztán brutális módon akartak megenni! - bekente a nyakamat valami krémmel. Hideg volt és kellemes. Enyhén bizseregni kezdett a harapás körül a bőröm, picit égetett, de lassan elmúlt a kellemetlen érzés.

- Ez milyen krém? Sokkal jobban érzem magam tőle - mosolyogtam Antoniára.

- Ez? Vámpírvér és -nyál keveréke egy kis tejföllel.

- Fúúúj! Valakinek a nyála lett a sebre kenve? Ez undorító! - öltöttem ki a nyelvem.

- Gyere! Lefekszel kicsit a betegszobában és holnapra semmi bajod sem lesz! - megfogta a kezemet és lassan a földszintre, a lépcső alatti teremhez vezetett.

- De nekem órákra kéne mennem! - motyogtam, mielőtt lefektetett az ágyra.

- Nem, nem kell! Holnapra jobban leszel, és majd bepótolod az anyagot - mosolygott rám. - Tényleg, Rory, ki a mentorod?

- Mentorom? Nekem nincsen mentorom - válaszoltam.

- Egyikőtöknek sincs? - kérdezte, mire egy fejrázás volt a válasz. - Jó... - mosolygott vidáman, majd beleszúrta az infúziót a karomba, elköszönt és kiment. Nagyon zavart a Branül, de nem mertem kihúzni. Eltereltem a gondolataimat és 10 perc alatt sikerült elaludnom...

A nap folyamán egyszer felébredtem és akkor éppen Charlotte egy sárgás-zöldes löttyöt fecskendezett az infúziós csőbe, majd visszaaludtam.

***

- Szeretlek, Rory! Kérlek ébredj! Ébredj! Rory, miért? Miért lettél öngyilkos? - zokogott Adam.

Öngyilkos? Valamiről lemaradtam...?! Én nem lettem öngyilkos!

- Miért? - zokogott fel Adam.

- Adam! - pattantak ki a szemeim és abban a pillanatban üvöltve ültem fel.

- Rory! Minden rendben? - kapott a kezem után Adam. Riadtan meredtem rá.

- Pe-persze! - motyogtam.

- Nem hangzott túl meggyőzően! - mondta komolyan.

- Csak egy rossz álom! - legyintettem mosolyogva.

- Nem akarsz beszélni róla? - megráztam a fejemet. - Rendben, ahogy gondolod.

- Szia Rory! Hát felébredtél? - jött be vidáman Charlotte.

- Jó reggelt fiatalok! - toppant be Keith.

- Csövi! - csapott a seggére Adam.

- Adam! Hogy azt a buzi szentségedet... Nem kekeckedünk a mentorral! - rivallt rá Keith Adamre.

- Jó reggelt! - köszöntöttem kicsit fáradtan.

- Gyógyulgatsz? - kérdezte Keith, mire csak bólintottam. - Na, mi van Ad? Nem találtalak egész este... Hol voltál? - verte hátba.

- Szerintem tudod, hol voltam! - forgatta a szemeit kedvesem.

- Hát... Nem igazán... - vigyorgott kajánul a tanár úr, mire Adam kipirult és a szája az arca közepéig futott. - Felvilágosítanál?

- Ne szívasd már megint szegény gyereket! Tudod jól, hogy itt volt egész éjjel! - szólt rá a boszorkány a férfire.

- Igen? - néztem a páromra. Csak elmosolyodott.

- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e.

- Mint látod, semmi bajom! - csókoltam meg a kezét.

- Igen, látom!

- Mennyi az idő?

- 4 óra van.

- Délután?

- Igen. Segítsek felülni? - ölelt át.

- Köszönöm, Adam! - pusziltam meg az arcát. Ekkor vettem csak észre a karomból kiálló csöveket. Riadtan néztem őket.

- Hát ilyen súlyos az állapotom? - kérdeztem.

- Sajnos igen, ilyen rossz állapotban voltál - simogatta meg a fejemet szerelmem.

- Rory, beszélni szeretnék veled! - szólalt meg Charlotte.

- Megijesztesz! Mondd, de kérlek ne nézz így rám! - nyöszörögtem.

- Rory... Én... Szeretnék a mentorod lenni! - mondta ki gyorsan a nő.

Nem értem, miért viselkedik így...

- Biztos készen állsz rá, kedves? - simogatta meg a nő karját Keith.

Itt van valami a levegőben...

Erre a gondolatomra megmozdult a levegő a szobában. Megmozdult... Valóságos hurrikánná vált.

- Uh, mi volt ez? Igen, Keith, készen állok rá, persze, ha Aurora is akarja - nézett rám mosolyogva, de a szemei nem boldogságot, hanem aggodalmat és félelmet sugároztak.

- Persze, megtisztelő lenne, ha te lennél a mentorom! - mosolyogtam vissza rá.

- És nekem ki a mentorom? - lelkendezett Adam óriási vigyorral az arcán.

- Keith? - húztam fel a jobb szemöldököm.

- Igen? - kérdezte a férfi, miközben felém fordult. Nem tudta, miért mondtam a nevét. Túlságosan lekötötte valami... vagy inkább valaki a figyelmét.

- Igen! Ő! - még nagyobb lett a mosolya.

Ha ez így megy tovább, akkor Adam feje egy óriási vigyor lesz!

- Adam, nem vagy fáradt? - kérdezte Keith.

- De, meglehetősen - ásított egyet - De megvárom Rorymat.

- Miért? Már mehetek? - kérdeztem.

- Igen, mivel már semmi bajod. Csak arra vártunk, hogy felébredj! - mosolygott a Gyógyító boszorkány.

Vajon történik az elkövetkezőkben a kis csapattal?

Miért akarta Adam levágni a kezét?

Mi volt Rory álma? Mi történhetett?

Talán egy előző életi emlék?

Minden kiderül a folytatásban...

Ennyi voltam mára!

Sziasztok!