Ezek a mai fiatalok... !

Sziasztok!

Ezt a kis történetet vagy elmélkedésemet még erre a versenyre írtam:

Nem nagyon szeretném húzni az időt, mert egy úriember van itt mellettem, akivel szeretnék még egy kicsit foglalkozni, szóval nem szaporítom a szót...

Jó olvasást és élvezzétek a nyarat!

Ezek a mai fiatalok...!

(2013. 06. 13.)

Néha elgondolkodom, miért ilyen a társadalom és hogyan viselkedhetünk ilyen barbár módon egymással. Párszor már felvetettem azt a gondolatot, hogy talán ilyen az ember normális viselkedési formája, de biológia tanárom erre rá cáfolt. Az ember alapvetően „nyugodt”, … Legalábbis az állatokhoz képest – állítják a tudósok. Igaz, amit ők állítanak az nem mindig valós, csak mondanak valamit és aztán jön valaki más, aki bebizonyítja az ellenkezőjét.

És ott van az „idegengyűlölet”, amit mindenki tapasztalt már, akár önmagán is. Az ember társas lény és szeretne egy csoporthoz tartozni, de ez ellenszenvet válthat ki egy másik csoporttal vagy emberrel szemben. Ez jelen van az iskolában, a munkahelyen, sőt már az óvodákban is. Habár az ember sokszor nem veszi észre.

Mindez hogy jutott eszembe? Hát így...

A minap utaztam haza a busszal, amin persze megint tömeg volt, amit nem szeretek. Sosem éreztem magam egynek közülük, fura voltam és önmagamat is teljesen kívülállónak éreztem. Óriási táskák voltak nálam, mivel közelgett az évzáró a tankönyveket pedig nyárra haza kellett vinni a szekrényből. Az ajtó közelében ültem és beült mellém egy idős néni. Elém két 9-10 éves gyerek ült, egy lány és egy fiú. Elevenek voltak. Talán kicsit túlságosan is. Már nem volt ülőhely, mikor egy szőke, 20 évesnek kinéző nő felszállt. Megállt a közelemben.

Felnéztem a busz órájára, ami 12 óra 54 percet mutatott. Boldog voltam, mert az év végi jegyeim jobbak lettek, mint amire számítottam, de azért morogtam egy kicsit, ugyanis mikor futok a buszhoz és éppen leérek 50-re a drága sofőr már elhajtott.

Végül aztán elindultunk. Zenét hallgattam és a tájat néztem. Doboltam az ujjammal, mert boldog voltam és holott nem szeretem a napot, élveztem erős sugarainak simogatását. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy szinte észre sem vettem, hogy kiértünk a városból és azt sem tudtam, mit hallgattam előtte, de a zene hirtelen abba maradt és ezt a mondatfoszlányt kaptam el:

- … Majd én lerugdoslak a buszról, te kis taknyos! Az én anyám megtanított viselkedni és szétverte volna a fejem, ha egyszer is így mertem volna beszélni egy 30 éves felnőttel! - visított az egyik eleven kisgyerekre, aki mint kiderült, testvérével próbált leszállni a buszról és ezt csak a nőn keresztül tudták volna megtenni.

Először azon csodálkoztam el, hogy a nő már 30 éves, mikor én alig néztem többnek 20-nál. A második megdöbbenést a szavai okozták és ez egyúttal egy tőr is volt a szívembe. Annak a nőnek már akár gyerekei lehettek volna és így képes leordítani egy kisiskolást? Igen, lehetett volna tisztelettudóbb is, bár nem tudom mit mondhatott a kislány. Nyilván jogosan kapta és lehet, hogy én is leordítottam volna szerencsétlent. De sajnos a mai felnőtteknek nincs türelmük a 18 év alatti korosztályhoz, és tovább megyek... A mai embereknek nincs türelmük a többi emberhez.

Egész utamat elrontotta ez a két rövid mondat és az ég is beborult. Az a szőkeség megsértette az önérzetem és a felnőttekbe való hitemet is összetörte. Ő sem volt különb, mint a mai fiatalság nagyja. Mérges voltam a nőre. Megválogathatta volna a szavait! Mindenkinek vannak rossz napjai, de azt nem az embertársán kéne levezetni.

A felnőtteknek példát kéne mutatniuk! És megteszik? NEM! Hát mit tanulunk mi tőlük? Hogy állnak ők a másikhoz? Tisztelnek egyáltalán valamit vagy valakit? Nincs számukra sem Isten, sem ember! A pénz és önön önző érdekeik és vágyaik, semmi más. Minden felnőtt elsétál a bajok mellett befogott füllel és csukott szemekkel. Nem érdekli őket, mi történt szerencsétlen társukkal... Csak azon tudnak csámcsogni, mi és hogyan történt, de segíteni azt nem... Ők nem piszkolják be a kezüket. Állításuk szerint a világ kegyetlen. De ki miatt kegyetlen, ha szabad megkérdeznem? Itt nem másokban kéne csak keresni a hibát! Magukba kéne nézniük, mert bizony ők is tehetnek erről az egészről. Miért tanítják akkor ők is a gyerekeiknek, hogy át kell gázolni a másikon? Mit várnak a következő nemzedéktől? Ezt tanították nekünk! Kegyetlenséget, gyűlöletet, önző célokat, korrupciót, csalást és hazugságokat.

Igen, a tizenévesek is lehetnének tisztelettudóbbak és kedvesebbek, de a szüleik nem nevelték meg őket, szóval az ő hibájuk is az, hogy így elfajzott a társadalom.

Az emberek a buszon nem szóltak egy szót sem az incidenshez. Én voltam talán az egyetlen, aki felkapta a fejét és mint egy vizsla figyelt, de semmi egyéb. Hallották és mindenki a nőt nézte, de senki sem szólt egy szót sem, mert nem érdekelte őket. Én sem szóltam semmit, mert teljesen megdöbbentem és nem ismertem a részleteket és előzményeket.

A busz tovább száguldott és a telefonomon elindult a Thousand Foot Krutch – War of Change című száma, aminek az egyik sora: „Is it true what they say that words are weapons?” Ami annyit tesz: „ Igaz, amit mondanak, hogy a szavak fegyverek?” Ez még mélyebb szintre vitt.

Eszembe jutott a gyerekkorom és anyámék hogyan neveltek. Úgymond egy kis burokban nőttem fel mind saját akaratból, mind anyámék óvásától. Folyton csúfoltak, hogy furcsa vagyok, hogy nem olyan vagyok, mint ŐK és nem tartozom közéjük, csak azért mert én voltam általános iskolában az új lány (nem velük jártam óvodába), ami egy klasszikus példája az „idegengyűlöletnek”. Nagyon szerettem volna velük lenni és barátkozni, de így utólag visszagondolva jobb volt ez így nekem. Csak olyan lettem volna én is. Beolvasztottak volna és a maguk formájára szabtak volna, de most egyéni gondolkodásom van és saját akaratom. Talán kicsit fura vagyok a korcsoportom szemében, mert nem öltözöm úgy, mint ők, tucatruhákba, mert van egyéni ízlésem és logikám és egyáltalán eszem, amit használok.

Mikor bekerültem a gimibe nagyon elborzadtam, mennyire nincs kapcsolat az emberek között. Tudni illik én faluból jövök, ahol mindenki mindenkit ismer. Aztán a mérhetetlen nagy bunkóság. Nekem azelőtt senki nem mondta, hogy „Vigyázz, bazd meg!”, mikor nem is én mentem neki, hanem ő nekem. Nem alkottam véleményt az emberekről első ránézésre, és akkor is csak megvontam a vállam és mosolyogva, bár hiú ábrándjaimat összetörve, tovább mentem annyival, hogy „Biztos rossz napja van!”. Nem hittem volna, hogy itt is gyerekesek, de a csúfolódások tovább folytatódtak, de itt már a vallásommal és hitemmel. És igen, a szavak fegyverek. Az én szívemen már rengeteg sebet ejtettek.

9.-ben még nem nagyon voltak barátaim, mármint az osztályból, így megfigyelő szinten voltam jelen. Néha úgy éreztem, a majmok ketrecébe kerültem, mert a viselkedési színvonal azt ütötte meg... Persze tisztelet a kivételnek... Hálás voltam anyámnak azért a pár pofonért, amivel kisiskolás koromban a helyes útra terelt és amiért megtanította nekem, mi az a tisztelet és együttérzés. Sajnáltam a társadalmat előre is, hogy ez a sok barbár fajankó később beszabadul a nagyvilágba és 17 éves koruktól autóval fognak száguldozni, mint ahogy az történt is. Őszintén néha elgondolkodtam, hogyan kaphattak jogosítványt, szerintem még nem érték el azt az érettségi szintet, ami egy ilyen dologhoz szükséges. Szégyelltem magam, hogy hova kerültem, hogy csak pár értelmes lény jár velem egy helyre.

Aztán jött a 10. és a szerelem, bulik, alkohol, cigi, valamint a drogok. Köszönöm szépen én nem éltem ilyenekkel, legalábbis az utolsó hárommal nem. Beszélgetésbe keveredtem az osztály „krémjével” és egyik plasztik Barbi kijelentésén nagyon megütköztem:

- Höh, az én anyám a fél életemről nem tud!

Mikor ez eszembe jutott elmosolyodtam. Igen, én más vagyok! - gondoltam.

Persze jártam szórakozni és volt párom is, de édesanyám mindig mindenről tudott, mert tisztelem és szeretem őt, mind a mai napig és bízom benne. Tudom, hogy ő is bennem és mindig elengedett mindenhova, mert tudta, nem csinálok olyat, amivel szégyent hozok rá, vagy magamra. Tudtam a határokat, a szabályokat és tudtam, hála édesanyámnak, hogy csak azért vannak, hogy biztonságban legyünk. Nem kívántam eljátszani a bizalmát, így bármi történt, ha olyat tettem égő fejjel is, de elmondtam neki. Ő tudott rajtam segíteni, ha bajba kerültem és ez az amit sokunk nem ért. Én szerencsés vagyok és hálás vagyok mindenért, amit a szüleimtől kaptam.

Míg ezen agyaltam, elértünk a következő megállóba, ahol felszállt egy idős néni, akinek már nem jutott hely. Mamám mindig azt mondta, hogy ha fáradt vagyok és úgy látom, hogy az illető tud állni, ne adjam át a helyemet. Természetes a betegeknek, kismamáknak, vagy bottal járó időseknek természetesen átadom a helyemet. Megtanítottak tisztelni az időseket. Mikor mellém és a másik idős néni mellé ért és megállt, gombócba ugrott a gyomrom, de fáradt voltam, nagyok voltak a táskáim és nem akartam felállíttatni a mellettem ülő nőt. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem adom át a helyemet szegénynek, de egész jól tartotta magát az öreglány. Korához képest fitt volt és a mellettem ülő idős hölggyel végignevették és beszélgették az egész utat. Ha idős leszek, szeretnék én is ilyen fitt és vidám lenni, mint ez a nő. Szinte csodáltam. Aztán eszembe jutott, hogy barátaim mit meséltek és én mit tapasztaltam a szatyros nénikkel való utazásaim során.

„Ezek a mai fiatalok! Bezzeg az én időmben...!” Szokták hangoztatni. Jelen voltam egy olyan eseten, amikor egy igazán fiatalos néni egy lánynak a buszon elmutogatta, hogy szépen feláll és átadja neki a helyét. Kérdem én, ez milyen viselkedés? Természetes tiszteljük az időseket és igen, legyünk rájuk tekintettel, de ez szerintem már pofátlanság. Még ha szépen megkérte volna, hogy adja át a helyét... Az meg a másik, hogy tudják, hogy reggel fél 7 és 8 között a gyerekek iskolába mennek, hát kérdem én, minek gyumakolódnak fel akkor ezekre a zsúfolt buszokra? És akkor miért kezdik el szidni a még félig alvó társaságot? Van másik busz is, amivel menni tudnának, de hogy még szebb legyen a történet, egyik megbízható, hűséges barátném mesélte, hogy két idősnek átadta a helyét és a következő beszélgetésnek volt fültanúja:

- És te hova mész?

- Sétálok egyet a parkban, aztán megyek a piacra. És te?

- Megyek kenyérért Dorogra, mert ott olcsóbb.

Egy kiló kenyér és egy séta miatt kell nekik a fél hetes busszal jönni? Mert ha még dokihoz mennének... Igen, persze a kevés pénz, amit kapnak nem elég mindenre és drágák a gyógyszerek, de ingyen buszozhatnak és esetleg egy későbbi buszon talán helyük is lenne.

A másik ilyen történetet édes öcsém mesélte, aki meg nem tudott leülni a buszon, mert két nyugdíjas az előttük lévő ülésbe berakták a szatyraikat, ők ketten meg egymás mellé beültek mögé, pedig nagyon fáradt volt, munkából jött haza. A buszon már nem volt hely, többen álltak. Kérdem én ez milyen viselkedés? Mi fiatalok vagyunk a bunkók? És erre mit mondana az ember?

És az utolsó ilyen történet, amit kedves számítógépzseni, hacker osztálytársamtól, öcsém hasonmásától és jó haveromtól hallottam a következő: Két kettes ülésben utaztak haverjával és mellettük ott voltak a táskáik. Körülöttük nem ült senki, szinte üres volt a busz és egy néni mindenáron be akart ülni melléjük azzal a mondattal:

- Én már pedig ezen a helyen szeretnék ülni!

Haverom udvarias gyerek létén fogta magát, átült egy másik székbe, erre az öreglány odabaktatott mellé:

- Melléd akarok ülni! Vedd le a táskád!

Barátomat már fúrta a kíváncsiság, miért csinálja ezt a hölgy.

- De kérem, nézzen körül, minden hely szabad, tessék leülni!

- De én melléd akarok ülni!

- De én nem szeretném, ha mellém ülne! Van elég hely, tessék leülni máshova!

- De nem! Miért kell utaztatni a táskádat?

- Nézze asszonyom, szinte üres a busz és egyszer az életben hagyjon kényelmesen utazni! Ha már nem lesz hely, leveszem a táskámat!

Ez inkább csak vicces szituáció volt, legalábbis így mesélte a srác. Érthető a néni viselkedése, hiszen csak egy kis jómódorra akarta nevelni eme eltorzult társadalom pár növendékét, bár nem a megfelelő időpontot és helyet választotta. Ugyanakkor kedves barátom illemtudó és biztos vagyok benne, hogy átadta volna a helyét, ha a néni nem tudott volna leülni. Igaza volt a barátomnak és a néni igen faragatlanul viselkedett, de ez csak az én véleményem. Az élet produkál ilyen bizarr szituációkat és sajnos ezeknek a száma egyre gyakoribb...

Mire a gondolatmenetem végére értem, láttam, hogy beértünk egy kis faluba, ahol leszállt a „kiabálós 30-as nő”, majd a következőbe a két néni is leszállt és a busz szinte teljesen kiürült. Boldog voltam, mert tudtam még 10 perc és otthon leszek és bedőlhetek az ágyamba és aludhatok egyet erre az unalmas napra.

Nagyon sajgott a lábam, szóval lecuccoltam mindent és elfeküdtem a párnáim közt, de abban a pillanatban rám jött a mesélhetnék, így elmeséltem anyunak az iskolai eseményeket, beszámoltam a jó év végi bizonyítványról és végül a buszról. Ahogy végiggondoltam, mi is történt, rájöttem, hogy nem emlékszem semmi másra a buszútból, csak a kedves kis történetekre, emlékekre és tapasztalatokra és két számra, pedig a menetidő 40 perc, azaz még 8 számot biztos meghallgattam ez idő alatt. Ezután nem feküdtem le aludni, inkább felmentem az internetre.

A gép előtt még eltűnődtem, vajon csak én látom így ezt a világot? De rá kellett jönnöm, nem csak én. A két legjobb barátném is és még rajtunk kívül még akad egy pár a régi normákat követő, tisztességes és erkölcsös emberekből. Kihalóban van, de még van és amíg csak egy ember is fennakad embertársai viselkedésén addig leszünk is.

A többség azonban képes porba tiporni a szelíd lelkű, tiszta lelkeket és az arányok változnak, sajnos, pont a „bunkók” felé billen ki a mérleg.

A társadalom torzsága már akkora méreteket öltött, hogy már a normális emberek a furcsák és különcök, mert kisebbségbe kerültek. Az eszét használó értelmes lények kihalóban vannak hála Budapestnek és a valóságshow-knak. A mai helyzetért és társadalomban kialakult problémák legfőbb okozója az előző generáció felelőtlensége és a fiataloknak való „példamutatása”. Sürgősen változtatni kell ezen a helyzeten és a nevelésen, vagy az emberi lény pusztulásra ítéltetik...

Georgina Anna Weinstein