A legveszélyesebb fegyver: A szó

Hi everyone!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, 

de rohanás volt ez az utóbbi pár hónap, de sikeresen helytálltam!

Túl vagyok az írásbelin, ami hát én jónak érzem, de nem szeretnék előre inni a medve bőrére.

SE FOK-ra remélem meglesz a pontom és akkor happy vagyok.

Kisszívemnek most lesz az államvizsgája és 11 hónapja pont ma találkoztunk először.

26-án leszünk 11 hónaposak, szóval édes előre is Boldog 11 hónapot!

Utóbbi időben mindketten nagyon idegesek vagyunk, 

így sokat veszekszünk, néha akaratlanul is megbántjuk a másikat

és így született a következő kis novella.

Drága lovagom,

én mindennél jobban szeretlek, még akkor is, 

mikor kicsit ki vagyok akadva, mert ideges vagyok.

 Ne haragudj rám ezért! 

Csókollak!

Nem is húzom az időt! Jó olvasást!

Novellához ajánlott szám:

A legveszélyesebb fegyver:

A szó

A vitáink száma az utóbbi időben megsokszorozódott és egyre kegyetlenebbek lettek. Alig tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam minden alkalommal, mikor kicsit felemelte a hangját. Szörnyű volt. A legutóbbi kettő gyilkos csapást mért védtelen szívemre. Nem bírtam már, de nem tudtam volna vele szakítani. Az azonnal megölt volna, a veszekedés pedig egy lassú, fájdalmas, mégis néhány kellemes perccel megáldott halál reményét vetette fel bennem. Lehet, hogy vak voltam, de én hittem abban, hogy meg lehet még menteni a kapcsolatunkat. Ha szültem volna neki egy gyereket... Talán... Talán a kis csöppség jobb belátásra bírhatta volna, de én még nem álltam készen az anyaságra. Nagyon nem!

Pont olyan hangulata volt az időjárásnak, mint nekem, borús délutánnak néztünk elébe. Előző este is csúnyán összekaptunk és úgy döntöttem, hogy a fürdőszoba menedékébe húzódom sírni. Utáltam ha sajnálnak, és már főképpen tőle nem tudtam elviselni. Láttam a szemeiben a szánalmat, amit irántam érzett, ha észrevette a könnyeket, amik vörös csíkokat hagyva maguk után, végigcsurogtak az arcomon, és ha a szívem fájlaltam. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy ilyenkor jöttek a látszat dolgok. A látszatbékülés a látszat-bocsánatkérés, látszatmegbeszélés, hogy nyugodtabban tudjon aludni az éjjel és a lelkiismerete elcsituljon. Az igazságra hamar fény derült, ugyanis pár napon belül megint feljött a téma, bár ehhez most nem kellettek napok, rögtön másnap számítani lehetett a szörnyűséges démonunkra.

Korán felkeltem, átsettenkedtem a folyosón – igen, a fürdőben aludtam – és a konyhában nekiláttam a reggeli elkészítésének. Ugyanolyan gondossággal, szeretettel és odaadással főztem a reggeli teáját, mint első alkalommal, aztán átszaladtam a pékségbe, ami kevesebb, mint 10 percet vett igénybe, és ez idő alatt szépen kiázott a teafilter. Szépen kipakoltam a pékárut egy tányérra, majd rátettem a tálcára, amin már ott gőzölgött a meleg tea egy kis idézet mellett. Még aludt, mikor benyitottam a hálónkba, így finoman letettem a reggelijét az éjjeliszekrényre, bebújtam mellé, átöleltem hátulról és csókokkal próbáltam keltegetni. Kinyitotta a szemét.

- Ne! Hagyj aludni! Fáradt vagyok! - dünnyögte.

- Nah, légy oly kedves, kelj fel! Édes! Habcsókom! - kezdtem rágicsálni a fülét.

- Hagyj! - lökött el magától. Lehajtottam a fejem, ki akartam mászni az ágyból, de elkapott. - Na gyere! Bújj hozzám!

- Nem! Úgysem tudsz velem aludni. És dolgom is van! Aludj csak! - elengedte a kezem és kisétáltam.

Nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne bőgjem el magam, úgy fájt, hogy ellökött magától, hogy nem tudtam volna békében a mellkasán aludni, mint régen. Lementem a nappalinkba, leültem a kanapéra és néztem a fotóinkat, amikkel tele volt a ház. Nyolc év...

Nyolc éve pont azon a napon találkoztunk először és akkor talált el először Cupido. Az első és utolsó szerelmem az életemben. Az egyetlen örök szerelmem. Sosem voltam szerelmes, soha, ám mikor őt megláttam, olyan érzés kerített a hatalmába, melyet nem tudtam megmagyarázni. Az a súlytalan állapot, ahogy hirtelen minden kicsúszik alólad és a következő pillanatban azt veszed észre, hogy lebegsz és nincs semmi gondod, bajod, a világ megszűnik és csak ő van egyedül.

Minden képen olyan boldogok voltunk, olyan szép emlékek kötődtek hozzájuk... Hová lett mindez? Amit felépítettünk? Az álmaink? A terveink? Egy kínzó érzés járta át a testem, majd másodperceken belül a földön landoltam.

Egy hangot hallottam. Valaki szólongatott.

- Lucy! Lucy! Mi volt ez a zaj? Mi történt? Összetörött valami? - mikor ráeszméltem, hogy ő kiabál a lépcső tetejéről, megpróbáltam feltápászkodni, de nem ment.

- Semmi gond, kicsim! Csak port töröltem és véletlenül levertem az egyik képünket! - feltérdeltem, hogy azt higgye csak a szilánkokat szedem össze.

Kicsit meg is vágtam magam. A tenyeremből csurdogált a vér, amit próbáltam eltakarni, hogy ne vegye észre. Pár szilánk fúródott bele, amitől nehéz volt imitálni, hogy semmi bajom. Minden mozdulat fájt, így gyorsan kimentem a konyhába, mikor úgy éreztem jobban vagyok. Csipesszel kiszedegettem a törmeléket és kimostam a sebem. Lassú voltam. Épp mikor ki akartam volna dobni a véres üvegdarabokat, akkor ért mögém.

- Nincs semmi gond igaz? Miért kell hazudnod, mond?! - kapta el a csuklóm, amitől megrémültem.

- Nem hazudtam. Kézzel szedtem össze a darabokat és véletlenül megvágtak – mondtam ártatlanul.

- Mutasd a kezed! - parancsolt rám.

- Mindjárt csak kidobom ezt a szemétbe. - emeltem kicsit meg a lapátot.

Nem hagyta. Kivette a kezemből és a tenyereimet felfordította, hogy lássa a sebet. Morcos volt. Haragot láttam a szemében. Nem akartam, hogy kiabáljon velem, de éreztem, mindjárt elszabadul a vadállat.

- Már megint vagdostad magad! Igaz? - emelte fel a hangját.

- Nem, Colin, nem csináltam ilyesmit! Tényleg véletlen volt! - lehajtottam a fejem.

- És még hazudj is! Ezt érdemlem igaz? - kiabált rám.

- Nem, nem ezt, sajnálom! - kitéptem magam a kezei közül és zokogva felrohantam az emeletre. A fürdő valahogy a bunkeremmé vált az elmúlt pár nap alatt. Mialatt a kádba kuporodtam és könnyeim törölgettem a felsőm ujjával, hallottam, amint az ajtó becsapódik és kattan a zár. Colin elment. Még jobban sírtam. Nem szokott ilyet csinálni, mindig próbált vigasztalni és ez... Így itthagyott... Nem volt jellemző rá. Meglepett és mélyen elszomorított.

Mikor már sikerült kicsit megnyugodnom, lementem a konyhába, hogy megcsináljam az ünnepi tortát, ami a kedvence volt, Sacher torta. Szerettem a kedvére tenni, akkor is, ha megbántott. Előfordult néha és egyszerűen nem tudta elviselni a tudatot, hogy képes engem megbántani.

Visszaemlékeztem arra, mikor először mondtam neki, hogy megbántott. Magam előtt láttam az arcát, amiről csak a megdöbbenést lehetett leolvasni, majd ez átcsapott felháborodásba. Kérdőre vont, hogy hogyan voltam képes azt hinni, hogy Ő meg akart engem bántani, mikor Ő mindennél jobban szeretett és sosem lett volna képes még szóval sem megsérteni. Én pedig elmagyaráztam neki, mitől voltam ennyire érzékeny. Nem tehettem róla... Akit közel engedtem magamhoz, annak a szavai hamarabb betaláltak és nagyobb sebet okoztak, mint bármi más.

Szívemet, lelkemet beleadtam a Sacherbe. Szerettem látni, ahogy élvezettel ette az én édesszájú óriásom. Mire készen lettem vele teljesen, addigra már elmúlt egy óra is és még a csokinak meg kellett kötnie rajta.

Nem tudtam Colin merre járhatott, de kezdtem nagyon aggódni. Többször is felhívtam, azonban ő nem vette fel, sőt ki is nyomta. Hogy lekössem kicsit magam, visszamentem a leesett képhez, ami még mindig a földön hevert. Felemeltem a földről, kihúztam az összetörött üveg alól, majd a szívemhez szorítottam. Hiányoztak azok a gondtalan békés évek, mikor boldogok voltunk és nem veszekedtünk mindenen. Leültem a kanapéra. A sok vita és könny kifárasztott, így eldőltem rajta és a képpel a mellkasomon mély álomba szenderültem.

Mikor felébredtem, már 5 óra múlt. Felpattantam, a képet kiejtettem a kezemből a nagy sietségben, sőt azt is elfelejtettem, hogy azzal aludtam el. Megnéztem a tortát, ami tökéletes pompában állt a hűtőben. Kiraktam az asztal közepére és kidíszítettem gyorsan. Azt írtam rá: „Boldog 8 évet!” Felrohantam az emeletre kedvesemért, de nem volt sehol. Újra hívtam. Újra kinyomta. Elkeseredésemben a lakást kezdtem cicomázni, pontosabban a konyhát. Hoztam egy szép piros gyertyát, amit a torta mellé, az asztal közepére állítottam, majd kiraktam a tányérokat és evőeszközöket.

Már csaknem halálra aggódtam magam, mikor kattant a zárt és belépett az ajtón. Hiába utáltam veszekedni, ezt nem hagyhattam annyiban, ki akartam mondani, amit gondolok.

- Hol voltál? - vontam kérdőre. Nem válaszolt. - Miért nem jöttél haza? - lassan levette a kabátját. Megint nem felelt. - Miért nem vetted fel a telefont? - csak elsétált mellettem és rám sem hederített. - Jó! Akkor csak azt mond meg, kivel csalsz! - erre bedühödött.

- Kivel csallak?! - morogta. - Tudod rohadtul elegem van a kibaszott hisztijeidből! Egész nap a problémáidat kell hallgatnom és már kurvára irritál! Az én problémáimra idő sem marad már! Soha! Mert neked annyi bajod van! Gyűlölök itthon lenni, mert egész nap nyafogsz! - üvöltött.

Nagyon ritkán kiabált velem, de akkor nagyon. Fájt nagyon. Én kedvesen, na jó, kicsit feldúltan, kérdeztem, mert nem akartam, hogy kiakadjon, de ő könyörtelenül belém vágta a haragja méregfogát. Ismét sírva fakadtam, nem bírtam, ha üvöltenek velem, főleg, ha ő. Mikor rám nézett és meglátta a remegő vállaimat, hátulról átkarolt és a fülembe súgta:

- Sajnálom! Ne sírj!

- Ha ennyire gyűlölsz velem lenni, akkor elmegyek!

- NEM! - szorított magához.

- Eressz! - téptem ki magam a karjaiból és az ajtót kicsapva kirohantam az útra.

Nem néztem körül. A könnyeimtől nem is nagyon láttam. Majdnem átértem a túloldalra, amikor beszúrt a szívem és összeestem.

- Lucy! - hallottam a távoli kétségbeesett hangot, amint utánam kiált, ám ekkor már késő volt. Ahogy zuhantam a föld felé egy autó is elütött. Azt hitte átérek és hiába fékezett, elég nagy ütést kaptam a fémmonstrumtól, hogy bordáimat összetörve terüljek el a szurokfekete aszfalton.

- NEEEM! LUCY! - olyan messzinek tűnt a hangja, olyan túlviláginak. - Lucy! - vett pihegve, riadtan az ölébe. - Drága, kicsi Lucy!

- Úristen! Én úgy sajnálom! Én... Én... Én azt hittem átér!

- Fogja be a lepcses pofáját és hívja a mentőket! - üvöltött a pasasra, aki elrohant.

- Csss! Ne rajta vezesd le a dühöd! - suttogtam, mert másra nem volt erőm.

Több sebből véreztem, éreztem a törött bordáimat, sajgott minden porcikám és kezdtem fázni. Folyamatosan beszél hozzám, hogy észnél legyek, de én úgy aludtam volna. Úgy csábított, hogy lehunyjam a szemem.

- Kérlek ne hagyj el! Maradj velem! Kérlek! - könnyezve simogatta vérző arcom.

- Szeretlek! Örökké! Örökké szeretlek! - motyogtam.

Még egyszer utoljára hozzábújtam, így érezhettem az illatát, hallhattam ütemes szívverését és éreztettem vele, mit éreztem iránta. Aztán teljesen elsötétült előttem a világ. Végre pihenhettem.

* * *

Ahogy ott feküdt az ölembe, megbántam az egész napot, hogy egyedül hagytam, hogy nem vettem fel a telefont, hogy veszekedtünk. Annyira fájt, mikor kimondta, hogy szeret. Olyan ártatlanul és védtelenül, teljesen őszintén, mint régen, nekem is belefájdult a szívem.

- Lucy, édesem, én is szeretlek! Csak ne hagyj el! - fordítottam magam felé az arcát. -Lucy? Lucy! - üvöltöttem. Próbáltam felrázni, de nem reagált, nem is lélegzett többé. Nem akartam elhinni, azt kívántam, bár egy rossz álomban lettem volna, de ez a valóság volt.

Abban a pillanatban megérkeztek a mentők és elvették tőlem. Újra akarták éleszteni, de nem sikerült nekik, örökre elvesztettem az én kicsi csillagomat, mert idióta voltam. Soha többé nem láthatom azt az édes mosolyát.

- Bár visszafordíthatnám az időt! - motyogtam magam elé. Vissza akartam vonni mindent, amit mondtam, tettem vagy nem tettem, csak hogy őt visszakapjam.

Felnéztem. Néztem ahogy az én egyetlen kis mókuspofimat fehér köpenyes, maszkos férfiak átfektették egy hordágyra, amire már előzőleg rárakták a fekete műanyagzsákot és lassan behúzták annak cipzáros nyílását, elrejtve előlem a legédesebb pofit, amit valaha láttam. A nap utolsó sugarain jött el Lucyért az éjsötét halál. A mentő ajtaja becsukódott és a halál jól ismert autója elszáguldott a tökéletes sötétség felé. Üveges szemmel bámultam a száguldó fülsüketítő jármű után, majd az út közepén térdre rogytam. Éreztem, hogy Lucy magával vitt egy hatalmas darabot belőlem és ezáltal vele haltam.

Nagy nehezen bementem közös otthonunkba, ahol minden ráemlékeztetett és a bűnömre. Mérgemben törni-zúzni kezdtem. Mindent szétvertem ami a kezem ügyébe került. Az előszoba úgy nézett ki, mintha huligánok jártak volna itt.

A konyhában, azonban már nem tudtam tombolni. Megláttam a kis piros égő gyertyát, a két kis tányért és középen a pompás tortát. „Boldog 8 évet!” Elszorult a szívem erre a pár szóra.

- Ma voltunk nyolc évesek! - leültem a szépen megterített asztalhoz és ráborultam. Zokogtam. Nem tudtam gátat szabni az érzéseimnek. Fél órán keresztül csak ott hasaltam az asztalon, mire aztán átmentem a nappaliba. Egy kép hevert a kanapé mellett. Az összetört képünk. Tudtam, hogy a szíve miatt elájult és úgy verte le. Tudtam, de a szájából akartam hallani és ebből lett a vita.

Hiányzott, már akkor, ölelni szerettem volna, csókolni, elmondani százszor, akár ezerszer mennyire szeretem, hogy övé az életem, de legfőképpen bocsánatot szerettem volna tőle kérni. Nem tudtam, miképp fogom átvészelni nélküle az életet. Képes leszek-e szeretni, egyáltalán élni. Fenekestül felfordult a világ, a világunk, amit felépítettünk, kicsúszott alólam a talaj és teljesen ki voltam akadva.

Ezután a fürdőbe mentem, ahol megtaláltam a kádban a párnáját, a takaróját és eszméletlen haragra gerjedtem.

- Hogy hagyhattam, hogy itt aludjon?! - szidtam magam.

Az utolsó éjszakát sem tölthettük együtt. Nem ölelhettem magamhoz, nem csókolhattam meg és nem mondhattam azt neki, „SZERETLEK!”. A hálóban nem volt megágyazva, az éjjeliszekrényen még mindig ott volt a gondosan elkészített reggeli maradványa. Be sem jött a szobába többé. Reménykedtem, hogy az illatát megőrizte az ágynemű, de nem. Ahogy beleszagoltam, csak az öblítőt éreztem és ekkor jutott eszembe, hogy előző nap cserélt ágyneműt.

Befeküdtem a jéghideg ágyba és megpróbáltam aludni. Azon gondolkoztam, miért nem öleltem minden éjjel magamhoz és miért nem aludtunk úgy. Nagy nehezen végül sikerült álomba szenvednem magam.

Álmomban megjelent nekem, de olyan messze volt. Hiába mentem közelebb hozzá ő egyre jobban távolodott tőlem. Ölelni akartam, legalább most, utoljára, de nem lehetett. Kiáltottam felé, szomorúság tükröződött a szemében, mégis rám mosolygott, hogy erőt adjon nekem. Az a mosoly... Még akkor is tele volt bájjal és kedvességgel, mindig őszinte volt, sosem tudott muszájból mosolyogni. Egy csókot dobott még utoljára felém, aztán eltűnt a felhők között.

Reggel vidáman ébredtem, hogy az egész csak álom volt és azonnal lemegyek az én picuromhoz, átölelem, megcsókolom és a fülébe suttogom, hogy szeretem. Azonban ahogy elindultam lefele a lépcsőn, őt szólongatva, csak a csend felelt. Az asztalon még ott volt a torta a két tányér, a kép a kanapé melletti kis asztalkán és összeszorult a szívem.

- Istenem! Hát nem álom volt! - nyöszörögtem és sírógörcsöt kaptam. - Sosem imádkoztam még hozzád, de kérlek, tedd az egészet semmissé, forgasd vissza az időt és add őt vissza nekem, könyörgöm, Istenem! Ha létezel tedd meg! Kérlek! - emeltem a plafonra a tekintetemet.

Nem jött válasz. A házon a halálos, síri csend lett úrrá. Megpróbáltam összeszedni magam, majd megfogtam a tortát. Gondolkodtam, vajon nem romlott-e meg. Visszatettem az asztalra és vágtam egy szeletet. Ugyanaz az omlós, finom tészta volt, amit mindig sütött. Akkor csinált először ilyet, mikor névnapom előtt panaszkodtam neki, hogy milyen száraz tésztájú volt az a Sacher, amit a cukrászdában ettem. Megint sírva fakadtam az emlék hatására. Eszembe jutott, hogy többé nem fog a konyhában sürögni-forogni, nem fog nekem tortát sütni, nem fog a nyakamat átölelve a fülemet rágicsálni, bújni, és mikor nem figyelek, azzal magára vonni a figyelmem, hogy azt mondja szeret.

Ekkor eszembe jutott az anyukája és a két barátnője, akiknek szólnom kell. El kell mondanom mi történt. A telefonhoz mentem és tárcsáztam, de mikor fölvették, sírva fakadtam és letettem, mikor visszahívtak sem tudtam kibökni egy árva kukkot sem. Felrohantam tehát a géphez és e-mailek írása könnyebb volt, hiszen gyakran elsírtam magam, mire megírtam két sort. Mindhármójuknak ugyanazt küldtem el, mert nem tudtam volna még kettőt megírni.

Pár nap múlva volt a temetés, de nem voltam rá felkészülve. Ahogy megláttam az én angyallá lett angyalkámat abban a szörnyűséges hófehér koporsóban, egyszerűen a lelkem utolsó épségben maradt darabjai is összetörtek. Az arca még fehérebb, az ajkai élettelenek és komorak voltak, nem mosolygott, nem ragyogott a szeme, a haja nem fénylett és lógott össze-vissza egy-egy tincs az arcába. Egyáltalán nem egy alvó ember látszatát keltette, sokkal inkább egy viaszbábúra hasonlított, vagy egy frissen meghalt nőre, de semmiképp sem mondtam volna azt, hogy alszik. Végigsimítottam a bőrén, de azon csak valami fura krém érződött, mikor közel hajoltam az arcához, émelyítő, kellemetlen illat csapta meg az orromat és mérges voltam, hogy lemosták és elfedték az ő természetes illatát. Az a bábú nem lehetett az én Lucym, az lehetetlen, nem! Azt kívántam bár egy rossz tréfa lenne és Lucy besétálna talpig fehérben vigyorogva, hogy csak vicc volt és vihetem az oltár elé. De boldogan felkaptam volna... Ha kellett volna, láncokkal kötöttem volna örökre magamhoz, de minden hiába. Egyedül hagyott, itt a földön.

Miközben ezen elmélkedtem, megjelentek a barátnői és utána az anyukája, aki szakasztott olyan volt, mint az én kicsi kincsem. Sírva öleltem magamhoz mindannyiukat és kértem őket, hogy bocsássanak meg nekem. Ők persze azonnal vigasztalni kezdtek, hogy nem az én hibám és nyugodjak meg, ő már jobb helyen van és a többi sablon szöveg, de én tudtam az igazságot és úgy éreztem, nekem kéne helyette ott feküdnöm.

Férfi létemre jobban zokogtam, mint bármelyikük és az érzés úgy szaggatott belülről... Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek, még akkor sem, mikor lecsukták a koporsót és elindult a menet. A temetés végére sem tudtam lenyugodni, a kocsiban is zokogtam és az a pillanat, amikor leengedték a sötét üregbe, egyfolytában a szemem előtt lebegett. Nem tudtam elindítani az autót, csak Lucyt hívtam, őt szólongattam. Az emberek úgy néztek rám, mint egy őrültre, szánalom és riadalom csillogott a szemükben, ami csak rontotta a helyzetet. Igen, éreztem, hogy kezdek megőrülni, de hogyan élhetnék normálisan NÉLKÜLE?!

Hogyan? Hogyan?

A közös szép emlékek, mint egy film, forogtak az elmémben, vissza akartam hozni minden egyes pillanatot. De nem lehetett. Aznap a lelkem mintha megszűnt volna létezni és én egy vegetatív állapotba kerültem, amitől a napjaim szürkévé váltak és mindenből eltűnt az öröm, eltűntek a színek és komorrá vált a világ.

* * *

Szokásos unalmas, szürke hétfő reggel volt. Felkeltem a jéghideg ágyból, lementem a konyhába, ahová próbáltak betörni a nap gyenge kis fénysugarai. Az íztelen kávét kortyolgatva ültem az asztalnál és meredtem magam elé. Tél volt, tündérkém kedvenc évszaka. Imádta a hideget, a havat, amiből most volt bőven, de legfőképpen a karácsonyt, pontosabban a hangulatát szerette. Olyankor, ha én nem tettem kellőképpen rózsaszínné a világszemléletét, akkor a karácsonyi idill gondoskodott róla, hogy ez meg tízszereződjön. Karácsonykor életre keltem, mert eszembe jutott Lucy és most, hogy jött a szülinapja, gondoltam, meglátogathatnám... Eljött az ideje!

Az irodában ugyanolyan robotként dolgoztam, mint bármikor. Átlagos nap volt, semmi különös nem volt, míg megint az asztalomhoz nem lépett egy alak, aki már annyiszor, hogy elhívjon iszogatni. A haverjai nem messze álltak és előre röhögtem, mert tudták nemet fogok mondani. Egy hülye kis vesztesnek gondoltak, de ez engem nem érdekelt, fontosabb volt, hogy míg otthon ültem a képeink között, akkor az egyetlen szerelmemmel lehettem és nem mardosott a tátongó űr.

- Te, Clawd! Nincs kedved munka után legurítani pár sört? - kérdezte vigyorogva és hátranézett a pukkadozó kollégákra.

- A nevem Colin – válaszoltam. Itt jött az első sokk a részükről, hiszen még sosem szóltam azért, mert Clawdnak hívott. - Nem szeretem a sört! És ne haragudj, de a barátnőm szülinapja közeledik és szeretnék felkészülni rá!

- Tudja mikor van a csaja szülinapja? - döbbent le egy pasi. - Én folyton elfelejtem, az enyémnek mikor van!

- Milyen pasas nem iszik sört? - esett le az álla egy vörös nőnek.

- Neked? Csajod? - kérdezett rá az asztalom mellett álló dromedár, majd fuldokolni kezdett a röhögéstől. - Hallottátok ezt? - a haverjai is kinevettek.

- Hol szedted fel? … A kocka bárban? - szólt be Mr. Amnézia.

Erre elővettem egy képet az asztalom fiókjából, amin az én nyuszikám volt. Mr. Izomagy kikapta a kezemből és elkezdte nézegetni.

- Hát öcsém, ez nem a te csajod! Ő mostantól az enyém! Túl helyes ez egy ilyen kockának! Hol lakik?

- A temetőben – válaszoltam. Mind megdöbbentek és Mr. Bunkó visszatette a képet az asztalomra. A vöröske jó fejbe vágta mindet, mert gúnyolódtak, majd mellém libbent.

- Bocsánat, hogy így viselkedtünk veled! Őszinte részvétem! Mikor történt? - próbált társalogni.

- Lassan egy éve... Ne haragudj! Dolgoznom kell! - azzal a számítógép felé fordultam és belemerültem a munkába.

Hét hónapja temettem el őt és még mindig nem sikerült túltennem magam rajta...

Hazafele menet beugrottam egy virágüzletbe és egy tucat porcelánrózsát kértem, tudtam, hogy az a kedvence. Hétfőn volt a szülinapja, de addig mindent el akartam készíteni, hogy tökéletesen mehessek el hozzá. Hazaérve izgatottam válogattam az ingeim között, melyiket vegyem fel, de aztán az első randis szürke mellett döntöttem. Csak azért tartottam meg, mert szerette és rá emlékeztetett. Furcsa volt vasalni, még sosem csináltam, de olyan érzés kerített hatalmába, mikor az első randinkra siettem.

Hétfőn munka után siettem vissza a virágoshoz a csokorért és száguldottam a temetőbe a kedvesemhez. Aznap furcsa módon nem piszkált senki, sőt barátságosan köszöntek kollégák. Könnyű volt megtalálni a sírt, a koszorúm maradványa még mindig ott csúfoskodott. Senki nem takarította el. Még valamilyen szinten látszott a virágokból készített felirat: „Örökké szeretlek!”. Ez volt az egyetlen módja, hogy elmondjam neki, mit érzek. Letérdeltem a sírkő elé. Furcsa volt, még nem csináltam ilyet, de aztán elkezdtem.

- Szia Lucy! Olyan nehéz ez... Nem tudom, hol kezdjem... - vettem egy mély levegőt. - Csak azért jöttem, mert van pár dolog, amit el szeretnék mondani. Először is sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de nem tudtam még most sem feldolgozni az elvesztésed. Eszembe jutottál karácsonykor, és képzeld feldíszítettem a házat, ahogy te szoktad, sütit is sütöttem, de nem lett olyan finom, mint a tiéd. - kicsit elhallgattam. - Boldog szülinapot, édesem! Vettem neked egy tucat rózsát, a kedvencedet, remélem örülsz. Ó, kedvesem, most olyan boldog lennél, kellemes hideg van és mindent hó fed. Olyan szívesen sétálnék veled ebben a gyönyörű időben éjszaka. Jó lenne igaz? - dőltek belőlem a szavak, és nem tudtam mire vélni, de hét hónapja először kicsit mosolyogtam. - Tudom, én rontottam el, az én döntésem volt és ezzel meg kell próbálnom együtt élni. Én nem akartam hazamenni, miattam futottál ki az útra. Sajnálom! Remélem jóvá tehetem a bűnömet és találkozunk a Mennyben és ígérem, ott már soha többé nem foglak elengedni. Örökké fogni fogom a kezed és vigyázni rád, mert szeretlek! Nagyon hiányzol!

Vagy egy órát töltöttem a sírnál, de az az egy óra úgy megnyugtatott. Magammal hoztam a száraz, már szétesett koszorúmat, és út közben kidobtam a kukában.

Éjjel újra átélhettem, ahogy kézen fogva sétálunk és arra gondoltam, soha sem szabadott volna ennek vége lennie. Boldog voltam, átöletem egy padon a vállát, ő rám mosolygott, megcsókolt, és mikor elszakadtak az ajkaink, a fülébe súgtam, hogy szeretem.

Később már egy ismeretlen helyszínen voltunk. Egy gyönyörű teremben ahol szikrázott a fény és ő ott táncolt, kecsesen, de szomorúan. Mikor meglátott sírva ugrott a nyakamba, majd együtt kezdtünk táncolni. Boldogok voltunk és azt kívántam, ez az álom ne érjen véget.

De sajnos eljött a reggel...

* * *

A kádban keltem, amit furcsálltam. Nem meghaltam? Ekkor lépteket hallottam közeledni. Kinyílt az ajtó, belépett rajta Colin megragadott takaróstul, mindenestül, és becipelt az ágyba, mellém feküdt, végigsimította az arcomat és azt mondta:

- Még egyszer ne merészelj a fürdőbe aludni, mert az éjjel utánad megyek és rajtad fogok aludni! Megértetted? - kérdezte mosolyogva.

- Igen! Igen! - szájon csókoltam. - Soha többé nem akarok veled veszekedni!

- Én se! Olyan furcsát álmodtam, szörnyű volt elveszíteni téged! Ne haragudj rám a tegnapi miatt! - ölelt magához.

- Te se rám, kérlek! Várj! Mit álmodtál? - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

- Hagyjuk inkább!

- Colin! Kivele! - vágtam be a durcát.

- Hogy beszúrt a szíved és meghaltál... De ezt ne is emlegessük, mert nem akarom, hogy megtörténjen! - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Én is ezt álmodtam! - mondtam, mire mindketten olyan meglepett arcot vágtunk, hogy utána elkezdtünk nevetni.

- Jah amúgy „Boldog nyolc évet!”

- Neked is te macsó! Szeretlek! - húztam magamhoz.

- Hát még én téged Lucy! Imádlak angyalkám! - csókban forrtunk össze.

Életünk legszebb évfordulója volt aznap, és örökre megtanultuk, hogy becsüljünk egymást és használjunk ki minden apró pillanatot, amit együtt tölthetünk.