Angel From The Hell - 36. rész

Sziasztok!

Ezt a részt azért kapjátok, mert összejött az 2200 látogató
2013. 03. 28 - án 21:30-kor.

Juppi!

Köszönöm szépen!

Örülök, hogy nő a látogatottságom, de ennek függvényében nőhetnének a kommentek számai is, vagy ha más nem a gombok melletti icipici kis számocska. 

Számomra ez rengeteget jelentene, nektek viszont egy fél pillanat se, míg rányomtok egyik pici gombra. :D

Na nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

Részhez ajánlott zenék:

Thousand Foot Krutch - War of Change

Breaking Benjamin - Anthem of the Angels

36. rész - A párbaj

Eljött a várva várt óra... Sam és az a köcsög Desmond pár percen belül elkezdtek vívni egymással. Mindenki nagyon izgatott volt egész nap, még néhány tanárnak is nehézséget okozott, hogy a saját órájára figyeljen. És akkor így várták el tőlünk, hogy figyeljünk, mikor még a tanárok sem tudják, miről hadoválnak össze hülyeségeket. Én viszont nem izgatott, hanem ideges voltam és ez nem múlt el még a meccs után sem. Gyógynövényórán Adam a kezemet simogatta, hogy megnyugodjak. Nem járt sikerrel. Utána lyukas órám volt, amin a folyosón mászkáltam fel s alá. Irodalom órán már készen voltam idegileg, hála az egész napos hajtépésnek és Adamnek. A nap folyamán vagy tízszer hozta rám a frászt és majdnem minden zajra összeugrottam belül egy hatalmas lüktető gombóccá. Az utolsó óra íjászat volt. Egyáltalán nem tudtam összpontosítani és a tábla legkülső körébe lőttem a nyilakat. Sam egyáltalán nem zavartatta magát. Dobbantóról elugorva egy szaltó közben röpítette le az összes bábú fejét. Ezeket látva már nem Samért aggódtam, hanem Desmondot sajnáltam.

Jó, igen, egy köcsög, tuskó, barom állat, de Sam nagyon kegyetlen!

Megint majdnem elájultam az aggodalomtól. Még szerencse, hogy Adam ott ült mellettem vagy már rég holtan feküdtem volna a padlón. Adam, Bella és Bill hangos kiáltásaikkal biztatták Samet. Charley még csak most cammogott fel lusta léptekkel a lépcsőn, hogy leülhessen közénk.

- Hol voltál, Charley? Csak nem megint kajáltál? - mosolygott Bella.

- Nocsak! Neked is a gondolatolvasás lett a spéci képességed? - nevetett fel a fiú.

- Nem, csak ő is mindig a hasára gondol! - kuncogtam.

A hatalmas hangzavarnak Antonia vetett véget, mikor a küzdőtér közepére sétált.

- Diákok! Ma figyelemmel kísérhettek egy véres küzdelmet. A párbaj nem tréfa dolog! Nem lehet félvállról venni, mert könnyen az életünkbe kerülhet! Most is fenn áll annak a veszélye, hogy valamelyikük meghal... Vigyázzatok, kit hívtok ki! - Antonia helyét ekkor a vörös, démoni kardmester, tüzes William vette át. Pár szót intézett a két félhez, majd elkiáltotta magát:

- Felkészültetek? - a tömeg ekkor izgatottam kiáltotta, hogy igen, de a kérdés nem nekik szólt. Idegtépő volt a pár másodperc is. Nekem meg már főképpen. Adam megszorította a kezemet és biztatóan rám mosolygott.

- Igen! - zengett a válasz a párbajozóktól is.

- Akkor rajta! - a szívem nagyot dobbant, ahogy Will hátrább ugrott és a két küzdőfél rohant egymás felé. Hevesen ugrottak egymásnak hangos harci kiáltások közepette. Ahogy a pengék összeértek, fájdalmas sikolyuk ellepte a termet. A tanulók ujjongtak, ordibáltak a fémek sercegésére és kántálták Sam vagy Desmond nevét.

- Öld meg a ribancot! - kiáltotta valaki.

- Hallgass! - rivallt rá Bill.

- Verd porig! Tipord el! - folytatta már állva.

- Hallgass! - ismételte barátunk, már ingerültebben, de az illető csak nem hagyta abba. Már éppen szólni akartam neki, hogy a saját élete érdekében fogja be, de késő volt. Bill akár egy felbőszült vad, felpattant és fojtogatni kezdte a kiabálót. - Fogd be a mocskos pofád, vagy két hullazsákot fognak leszállítani a hegyről!

A srác ijedten meredt az őt fojtogató feketére, majd már liluló fejjel hevesen bólogatni kezdett, mire barátunk egyszerűen leejtette őt, vissza a helyére. Elégedetten megfordult, leült és imádattal figyelte tovább vörösünk minden apró mozdulatát. Samben tűz égett. Látszott az arcán, hogy élvezi a harcot, és hogy mindent megtesz azért, hogy győzzön.

- Úristen! - nyögte Adam és tátva maradt a szája, mikor Sam kivédte a következő csapást is. - Ez a vágás végzetes lehetett volna... Ha nem védte volna ki... De ez lehetetlen! Hogy vette észre, mikor háttal volt Desmondnak?

- Sam gondolatolvasó! De szerintem azt most blokkolták neki... Hm? Nem tudom én se, hogy védhette ki! - válaszoltam.

Billre néztem, aki még mindig áhítattal figyelte a lányt. Ekkor vettem észre, hogy a kezében egy rózsafüzért szorongat. Alaposabban megnéztem, és meglepve konstatáltam, hogy Bill morzsolgatta a szemeket, tehát imádkozott, azaz féltette Samet. Kedvelte őt, amiből egyből következett, hogy talán szerelmes belé. Sam összehúzott szemöldökkel nézett fel rám, ami azt jelentette, hogy hallotta a gondolatmenetemet. Vagyis inkább a kombinálásomat...

De milyen ironikus! A lány, aki tojik mások véleményére, gondolatolvasó.

Sam hirtelen a padlóra került.

- Te szent szűz! - nyöszörögtem és Adam mellkasába fúrtam az arcomat, hogy ne láthassam a kegyelemdöfést. A tömeg felmorajlott. Adam átölelt, oldalra néztem és láttam, hogy Bill felállt.

- Kincsem - nyomott egy puszit a fejemre Ad.

- Ne, nem akarom látni, ahogy...

- Nem is fogod, hacsak nem ... Desmondot nem szeretnéd a hordágyon látni - mosolygott.

- Leszúrta? - kérdeztem, majd a pályára néztem. Sam lábai között feküdt Desmond és rettegve bámulta a mellkasához szorított kardot.

- Gratulálok, Samantha! Hölgyeim és uraim! Íme a bajnok! - Antonia felemelte Sam egyik kezét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de az örömömet lerombolta egy baljós érzés, mintha ez valakinek a terve lett volna. Sam mintha el lett volna varázsolva, ádáz tekintettel nézett Desmond még dobogó szívére, majd kissé megemelte a kardot.

- Úristen! Állítsátok ... - nyögtem, és ha Adam nem kapott volna el, keresztülestem volna egy padsoron és kitörtem volna a nyakamat.

- Mi a baj? Megint rosszul vagy? - nézett aggodalmasan a szemembe.

- Sam! Meg fogja ölni!

- Már nem, ne aggódj! Senkinek sem lett... - ám mielőtt befejezhette volna, a fiú halálkiáltásától lett hangos a terem.

- Megtette... - nyögtem.

- Samantha! - üvöltött Bill.

- Úristen! - Adam a szája elé kapta a kezét. - Ezt nem bírom, bocsánat! - lesütött szemekkel, a szájára tapasztott kezekkel hagyta el a termet. Lerohantam Samhez.

- Mit csináltam...? Úristen! Mit csináltam? - nyöszörögte sokkos állapotban.

- Mit akar ez jelenteni? - kérdeztem óvatosan.

- Valaki irányította szegényt... - felelte Bill. Ekkor mellénk lépett az igazgatónő.

- Sam, mondd miért tetted? Miért vágytál ennyire a halálára? - fogta meg Sam vállát.

- Ne...Nem tudom! - nyöszörögte, majd leszállt a fiúról. - Miért nem lehet visszaforgatni az időt? - sírta el magát. - Gyilkos vagyok!

- Sam! Sam! Higgadj le! - vette az ölébe Bill. Antonia döbbenten nézett a lányra, majd a Desmondot szállító tanárokra.

- Ez nem lehet... Ilyen sokk csak akkor érhet valakit, ha nincs tudatában annak amit tett... - motyogta a nő.

- Bill! Hozd az orvosiba! - szólt Charlotte.

- Charlotte, inkább a súlyos sérülten próbálj meg segíteni! Samet bízd csak rám! Pillanatok alatt észhez térítem! - Carol megfogta a vöröshajú boszorka vállát, aki bólintott és elsietett. - Ne aggódjatok! 2 perc az egész - mosolygott biztatóan ránk.

- Miért küldte el Charlotte-ot? - kérdezte Charley.

- Mert ő gyógyító boszorkány. Rayt nem egyszer hozta vissza a halál torkából. Meg fogja menteni Desmondot, én pedig kiűzöm Samből az illetéktelen behatolót, aki előbb az uralma alá vonta - intett Billnek, hogy hozza vörösünket. Nekem volt egy sanda gyanúm, ki állhatott a dolgok hátterében.

Adam átölelt.

- Minden rendben lesz! Ne aggódj! - csitítgatott.

Sam olyan sokkot kapott, hogy tuti öngyilkosságra adja a fejét... Vagy az a szemét csitri Celeste rákényszeríti, hogy megtegye. Ó te hülye ribanc! Meggyilkollak!

Kitéptem magamat Adam öleléséből és a nyugati szárny felé vettem az irányt, ám ahogy meghallottam Sam eget rengető sikolyait, megtorpantam.

Segítenem kell rajta valahogy... A gyertya!

Az elemgyertyáinkkal szinte már teljesen összenőttünk. Gondoltam, ha meggyújtom és leviszem neki, az segít leküzdenie a támadóját. Adam a torony ajtaja előtt elcsípett.

- Mi ütött beléd? - nézett a szemembe, aminek a sarkában könny csillogott. - Ó, nem, hát hallottad...

- Mi? Mit? - néztem rá félelemmel a szememben.

- Ugye tudod, hogy mindig melletted leszek, történjék bármi?! - már ő is a könnyeivel küszködött, láttam az arcán.

- Nem! Ugye nem! Mondd, hogy nem! Ő nem halhatott meg! NEEEM! - ráztam a fejemet, majd a könnyeim fájdalmas utat törtek maguknak az arcomon. Zokogva rohantam a szobámba és felkaptam a piros gyertyát.

- Kérlek, istennő, légy kegyes leányaidhoz! Segíts Samen! - néztem könnyekkel telt szemekkel a festményemre. A falra festett hold ezüstösen kezdett világítani és a gyertya oldalán egy felirat jelent meg: „Sam”. Ugyanakkor az én tenyeremből meg ömleni kezdett a vér. Szintén egy írás rajzolódott ki: „Csak a fájdalmát enyhíthetem...” A fény ekkor visszahúzódott.

- Ne! Kérlek! Kérlek! - ütöttem bele a falba, majd homlokomat nekitámasztva letérdeltem, majd véletlenül tenyeremmel vörös csíkot húztam a szobám oldalára.

- Uramisten! Mit csináltál?! - nyögött fel Adam, mikor meglátott a földön térdelve, vérezve. - Uralkodj magadon, Adam! - korholta magát félhangosan.

- Lényegtelen... Sam meg fog halni...?!

- Már halott! Érts meg! Már nem tehetsz érte semmit! - kiáltott rám haragosan.

- De igen, tehetek! Megmentem! - kirohantam a fiú mellett az ajtón, kezemben a gyertyával.

Amikor leértem éppen toltak ki egy kocsit fehér lepellel letakarva.

Szerintetek kit hoztak a hordágyon?  Desmondot? Vagy Samet?

Ki halt meg? Esetleg mindketten? De Sam mitől?

Tényleg Celeste irányította Samet, vagy valaki más?

Mi történik ez után? Temetés? Rory és Ann hogyan fognak reagálni?

Minden kiderül a folytatásban...

Ennyi voltam mára!

Sziasztok!